8. fejezet

-Ben, te egyre... Kezdesz eltűnni.
-Tudom. Lassan a küldetésem végére érek. Nem sok időm van még veled.

Az együtt töltött éjszaka után Harry és Sydney is boldogan ébredtek fel, de mindkettejük tudta, hogy van valami, amit egyikük sem tud megmagyarázni.
Harry tisztában volt azzal, hogy a balesete nem éppen úgy történt, ahogy azt neki elmondták és azt is érezte, hogy azóta van vele valami, amit nem lát, csak érez. És ez a valami elég gyakran befolyásolja őt, helyette cselekszik, és nem képes uralni önmagát. Mindig ez az ismeretlen dolog győz.
Sydney csak sejthette, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rendezni gondolatait. Folyamatosan az előző este pörgött a fejében, újra és újra, mint egy meghibásodott kazetta. Először idegenkedett magától a gondolattól is, hogy ő és egy tinisztár, de minél többször játszotta le magában az eddig történteket, annál jobban érezte, hogy megmozdított benne valamit Harry, amit eddig csak Bennek sikerült. Bűntudata lett. Úgy érezte, hogy megcsalja Bent, pedig ő már nincs, ezáltal nem csalhatja meg.

-Most mi lesz? - kérdezte Sid, miközben magára vette a tegnap szétdobált ruhadarabokat.
-Nem tudom. - válaszolta Harry ugyanolyan bizonytalan hangsúllyal, mint amilyennel a kérdést kapta. - Én most elmegyek, beszélek a srácokkal és meglátom, mire haladok.
-Rendben. Ha végeztél, átjöhetsz. - fordult felé Sydney és saját magát is ugyanannyira meglepte ezzel a kijelentéssel, mint a vele szemben álló göndört. Harry szemei tükrözték a benne lejátszódó érzéseket. Nem csak most, mindig. Utálta, hogy nem tudja leplezni, mikor mire gondol, vagy hogy egyes események, milyen hatással vannak rá.
-Oké. Itt leszek. - hangja erőtlenül bolyongott a szobán át addig, amíg Sid füleire nem talált.
Mielőtt Harry elhagyta volna a számára annyira csodálatos emlékekkel teli épületet, még egy búcsúcsókot lehelt az emlékek okozója szájára.

-Nem fájt őket így látni? Ben, te a saját boldogságodat adtad más pasi kezébe. Ráadásul nem akárki kezébe. Harry bármikor tönkreteheti Sydney-t, te mégis bízol benne ismeretlenül is. Ez csodálatra méltó, de egyben hatalmas butaság is.
-Igen, de emlékeztetlek, Harry miattam él. Ha én élek, akkor ő most nem. Ő azzal él, amivel eddig nekem kellett. Az én szívem dobog benne. Tehát azt kell szeretnie, akit én szerettem azzal a szervvel. Érte kell élnie, ahogyan azt én tettem volna. 

Harry idegesen lépkedett Liam bejáróján, majd egy hosszabb csengő után, kinyílt előtte a hatalmas, távvezérlésű kapu utat nyitva a már majdnem palota nagyságú épülethez. Harry, mint aki repülni tud, szelte át a hatalmas zöldet és nyitott be az otthonba.

-Szia, Harry! - fogta karja közé barátját a ház ura - Mi járatban? - kérdezte a szemébe nézve.
-Szia! - köszönt Harold is kissé feszülten.
-Hozhatok valamit enni, inni? - kérdezte a nappaliba invitálva, ami maga nagyobb volt, mint az én házam egyben.
-Egy kis ásványvíz jól esne. - nézett Liamre, aki már fordult is a konyhába, majd visszatért egy tálca, két pohár és egy üveg ásványvíz kíséretében.
-Szóval, mi a látogatásod oka? Abban biztos vagyok, hogy nem az érdekel, én hogy vagyok. - nevetett fel kissé ércesen.
-Nos, a baleset... - kezdett bele, de Liam egyből a szemét forgatta. Azok a szemek nem tudnak hazudni. Minden egyes pillantásából a bűntudat és a sajnálat tükröződik. Harry csak azt nem tudta eldönteni, hogy sajnálat a balesete miatt vagy valami egészen más miatt.
-Jól vagy? - kérdezte ezzel is próbálva a témát terelni, holott tudta, hogy ha Harry egyszer a fejébe vesz valamit, attól semmi és senki sem tántorítja el.
-Nem. Vagyis igen. - sütötte le szemét a göndörebbik - Nem tudom. Liam, légy velem őszinte! - kérte barátját és könyörgő szemeit ráemelte. Az említett személy csak egy nagyot nyelt és egy alig láthatót bólintott. - Nem egy fának mentem, igaz? - kérdezte Harry olyan komolysággal, mint amilyennel még soha semmit.
Liam nemleges irányba rázta meg a fejét még észrevehetetlenebbül, mint ahogyan az előbb bólintott.
-Engem ki fognak nyírni a többiek! - állt fel idegesen.
-Miért? - tudta, hogy most megvan! Tudta, hogy Liam elgyengült, hogy most kifaggatható állapotban van. Habár Harrynek papírja van arról, mi is történt vele, ő a társaitól, a barátaitól akarta ezt hallani.
-Elmondom, mert jogod van tudni, de csak úgy, ha mindenki itt van. Egyedül nem vállalom érted a felelősséget, haver. A menedzsment két lábbal fog kirúgni, de akkor nem csak engem. - váltott a kétségbeesett szerepről komolyra.
-Rendben. Akkor azonnal szólok nekik. - mondta, majd már a kezében is volt a a telefonja.

Végigtárcsázott mindenkit, és meglepő módon, a "baj" hallatán mindenki megszakította tevékenységét és rohantak Liamhez.

-De, Ben?
-Igen? - emeltem rá a tekintetemet.
-Ha Harry tudta, akkor miért kellett neki elmondani?
-Tudod, ha süt a nap feletted, akkor rengeteg barátod van, de az esőben, a hóviharban mutatkozik meg az, aki igaz barát. Harry arra volt kíváncsi, ér-e nekik, a barátainak annyit, hogy kockáztassák érte a karrierjüket, hogy tényleg igaz barátokra lelt-e személyükben vagy csak holmi "médiabarátokra". Ők négyen azonban Harry esernyői lettek az esőben és bundakabátja a hóviharban. Ők négyen végül mindent megtettek érte és mindent elmondtak neki töviről-hegyire. Helyrerakták a hiányzó elemeket, megválaszolták a levegőben lógó miérteket.
-Ben! Nézd! A kezed! - kapta egyik kezét idegesen a szája elé, a másikkal pedig az említett testrész felé mutatott.
-Igen, már nem látszik. Erőtlenebb is vagyok, érzem. Lassan ideje mennem!
-Még ne! - kapott a karom után, ami azon nyomban szertefoszlott. Már a fényt is láttam, tudtam, tényleg nincs sok hátra.

7. fejezet

Harry úgy csókolta Sydneyt, mintha az élete múlna rajta. Mintha, ha ajkai nem érintenék Sissy ajkait, azonnali halál várna rá. Mintha oxigén után kapkodna. Harry azonban nem csak ajkaival szerette volna érinteni őt. Kezei bejárták egész testét, majd az egyik keze a derekán, a másik pedig az arcán állapodott meg. Sydney eközben hevesen gombolta ki Harry ingét. Amikor Harry felfogta, hogy Sid mibe is kezdett bele, hatalmas, féloldalas mosolyra húzta  száját, azonban szinte egy másodpercig sem tartott, hiszen Sydney is olyannyira élvezte azt a pillanatot, amikor ajkaik találkoztak, hogy nem engedte ettől tovább szabadon Harry ajkait. 

Sydney végigfuttatta, először csak az ujjait, később azonban az egész tenyerét Harry meztelen mellkasán. Mintha meg akarta volna vizsgálni minden egyes tetoválását, minden egyes pólusát, minden egyes porcikáját. Szabad szemmel nem látható szikrákat vetett Sydney érintése. És minden egyes érintéssel nagyobbakat. Mint az újévi tűzijáték. Kezdetben csak a bemelegítő csodák reppennek fel az égre, aztán jönnek az egyre nagyobbak, szebbek, tüzesebbek és veszélyesebbek. Itt sem volt másképp. Hamar kerültek le a ruhadarabok, és amikor Sid keze Harry bokszerének a pereméhez ért, akkor kezdődött el a finálé. Akkor lőtték fel a legszebb és legveszélyesebb tűzijátékot.  

-Olyannyira összegabalyodtak, hogy Harry az egész estét Sydneyvel töltötte. Késő éjszaka, amikor alvásra került a sor a mézédes éjszakából rémálom vált. Muszáj voltam nekik egy újabb jelet küldeni. És sajnos más nem jutott az eszembe.
-Mit tettél, Ben?

Harry valamilyen hirtelen felindulásból átkarolta Sid derekát és közelebb húzódott hozzá. Meztelen testük között egyetlen egy hajszál sem fért volna el. Sydey félálmában elmosolyodott és Harry kezeire futtatta kezeit. Pár perc után Harry nem bírt magával. Nyomasztotta belülről valami. Úgy érezte, mintha nem ő lenne. Mintha elvesztette volna az irányítást saját maga felett. Elseperte Sid haját a tarkója elől és három gyengéd, lágy csókkal hintette a szabad bőrfelületet. Ezek után egyre lejjebb haladt a gerince vonalában. Amikor a háta közepénél járt, hirtelen megállt és hatalmas kezével fejezte be az elkezdett cirógatást. 

-Sissy, remélem nem bántad meg, hogy velem élted át az első együttlétedet. - suttogta fülébe, majd a fülcimpáját óvatosan megharapta. 

Sydney először csak halkan felkuncogott, aztán rájött, hogy ezt most nem álmodja. Ez a valóság. Mégsem stimmel valami. Ő ezt már átélte. Bennel. És ahogy lepergett a szeme előtt az este, és az előtte történtek, akkor fogta fel. Harry mindent ugyanúgy csinált, mint Ben a legelső alkalommal. És az a mondat, amit az előbb a fülébe súgott is elhangzott már egyszer, csak egy másik szájból. 

Azonnal kipattant az ágyból. A takarót maga köré csavarta. A korom sötétségben is jól kivehető volt a könnyel áztatott szempár. Harry ebben a pillanatban, mintha álmából ébredne, értetlen tekintettel figyelte az éppen robbanni készülő lányt. Mint egy hibás tűzijáték, ami még a földön felrobban. Ám cseppet sem olyan szép, mint azok a társai, akik kivárják, amíg a levegőbe érnek. Harry szemében mégis ő volt az este fénypontja. 

-Ki vagy te? Mégis ki a fene vagy te? - Sydney suttogva kiabált, miközben ujjai belefehéredtek a takaró szorításába.  
-Harry. Ki lennék? Sissy, jól vagy? - állt fel ő is, nem foglalkozva azzal, hogy Ádám kosztümben volt. 
-Miért szólítasz így? Miért viselkedsz velem így? Miért vagy kibaszottul olyan, mint Ben volt? Mi a franc folyik itt? Mondd azt, hogy ez csak egy szar vicc. Hogy ő kért meg erre, és mindjárt belép az ajtón röhögve. Kérlek, mondd ezt! - tört ki belőle a zokogás. 

Harry lassan, óvatosan közelített felé. Nem tudta, most mit vált ki belőle: üvöltést és csapkodást vagy odabújást és megnyugvást. Ám meglepetésére az utóbbi jött be. Sydney Harry karjai között megtalálta azt, amit oly' régóta keresett: a biztonságot. Hiába akarta tagadni, hiába nem akarta érezni, érezte. Harry mellett biztonságban volt. Egy biztos pontot jelentett számára, ami az utóbbi időben nem volt neki. 
Harry óvatosan az ágy felé vezette a még mindig szipogó lányt, majd lefektette és jól betakargatta, miközben óvatosan ő is a takaró alá fészkelődött. Szorosan magához húzta és néha-néha apró simításokkal, puszikkal próbálta nyugtatni az ágy tulajdonosát. 

-Csodállak téged. 
-Miért? 
-Azt, akit teljes szívedből szeretsz, mással kell látnod. Ráadásul te segítesz neki.
-Nem akarhatom, hogy örökké rám várjon, amikor én már soha nem lehetek vele. Bármennyire is fáj, bármennyire is darabokra hullok minden egyes percben, amikor Harry megérinti őt, az én Sissym így boldog. Vele az lehet. És, ha úgy vesszük, egy részem vele van. Hisz Harryben élek tovább. Harry miattam tud élni. Harry nekem köszönheti az életét, ami tőlem elvett. 

6. fejezet

Lehajtottam a fejemet. Képtelen voltam nézni, ahogy Harry és az én Sissym minden egyes nappal közelebb kerülnek egymáshoz, de mégis boldog voltam.

-Van még valami, amit el kell intézned velük kapcsolatban? – kérdezett rá Sarah arra, amit csak remélni tudtam. Látni akartam, mi is fog kisülni ebből. Végig akartam követni az eseményeket, szóval reméltem, hogy van még velük dolgom.

-Azt hiszem, még van. Nagyon remélem. – mosolyodtam el halványan.

Harry egy hét kutatás után végre sikerrel járt.

-Kérem! Szükségem van arra a bizonyos dokumentumra. – szinte már könyörgött a kórház egyik dolgozójának, akin igencsak látszódott, hogy befolyásolható Harry jelenlétével.

-Az állásomat kockáztatom Önért! – tartotta felé a mutatóujját.

-Biztosítok magának egy másik állást, vagy annyi pénzt utalok át, amennyi csak szükséges, de látnom kell. – mondta Mr. Styles olyan komolysággal, hogy a nő nem bírta ki nevetés nélkül.

-Kövessen! – jól körülnézett a hölgy, aztán maga után invitálta Harryt. Végigmentek egy nyüzsgő folyosón, majd hirtelen megálltak. A nő előkotort egy kulcscsomót a köpenye zsebéből, és megkereste a kulcslyukba valót.  Hamar kinyitotta az ajtót, majd miután bementek, belülről bezárta azt. – Ha jól emlékszem, ebben a hónapban hozták be, igaz? – kérdezte a ’November’ feliratot magán viselő, hatalmas fém szekrény előtt megállva.

-Igen. – bólintott és mellé lépett. A nő idősebb volt tőle, és elég magas növésű, de Harry még így is jól láthatta lassan kopaszodó feje búbját.

-Harry Styles. Harry Styles. – ismételgette a nevét, ahogyan a mappák között kutakodott.  – Megvan. – kiáltott fel, majd miután rájött, hogy nem kellett volna ilyen hangosan, a szája elé kapta a kezét, de a másikkal villám gyorsan lapozta fel a megtalált példányt. – Azt mondja, éjjel két órakor és tizennyolc perckor hajtották végre az életmentő szervátültetést.

-Engem az érdekel, miért hoztak be. Ha erre nem tud válaszolni az a bizonyos mappa, akkor semmi és senki sem. – túrt Harry idegesen a hajába, majd az egyik szekrény szélének dőlt. Keze a száját birizgálta minduntalan.

-Oké-oké. Keresem. – válaszolta a hölgy fel se nézve a lapok mögül. – Vizsgálatok eredménye, vizsgálatok időpontja… beteg felvételének időpontja. Közeledünk. – mosolyodott el. – Beteg állapota. Ez az. Megvan. – rakta előre a megfelelő lapot és szemöldökét ráncolva kezdte el olvasni magában.

-Én is hallhatnám? – kérdezte Harry kicsit ingerülten.

-Pillanat. Csak a lényeget keresem.

-Bármi lényeges lehet. – vetette oda hanyagul.

-Rendben. A beteget, vagyis Önt tíz után három perccel vette át kórházunk a mentősöktől. Autóbalesethez lettek riasztva. A bejelentő a másik áldozat, aki sajnálatos módon nem élte túl. A helyszínen két autó roncsolódott és jóval a riasztás előtt történhetett a baleset. – olvasta fel a tényeket, és volt, amit saját kútfőből tett hozzá, mert emlékezett rá.

-Vagyis nem egy rohadt fának mentem neki. – suttogta, és a kezével még mindig a szája szélét birizgálta. – Tudtam. – mondta és azzal a lendülettel ölelte meg a nőt, aki meglepődöttségében köpni-nyelni sem tudott. – Köszönöm. – vigyorgott Harry és megforgatta a levegőben a segítőjét.

-Ugyan már. – igazított öltözékén, miután letette.

-Végig tudtam, hogy igazam van. Maga nélkül nem ment volna. – mosolygott rá. A hölgy szégyenlősen tolta orrnyergén fentebb a szemüvegét, ami a nyakához volt rögzítve egy fekete zsineggel, hogy véletlenül se hagyja ott valahol.

Miután Harry meghálálta a nő segítségét egyből Sydneyhez rohant. Az ajtón türelmetlenül csengetett, szinte folyamatosan. Az ajtót azonban nem Sydney, hanem az édesanyja, Melissa nyitotta ki.

-Jó napot! Sydneyt keresem. Itthon van? – hadarta idegesen Harry, miközben ujjait tördelte.

-Szia! A szobájában. – állt félre az ajtóból, így beengedte vendégüket.

-Köszönöm. – vetette oda a lépcsőről. Felérve kopogtatott bár, de a választ nem igazán várta meg, egyből benyitott. – Ne haragudj! – fordult is sarkon, mikor meglátta a neki háttal, egy szál fehérneműben álló Sydneyt.

-Egy perc. – kiabált ki. Eltelt három, négy perc, majd az ajtó kinyílt. – Készen vagyok. – mosolygott rá.

-Tényleg sajnálom. Meg kellett volna várnom a választ. – szabadkozott Harold zavarában.

-Ugyan már. A fehérnemű ugyanolyan, mint a fürdőruha. És abban általában szoktak látni. – nevetett fel. – Miről szeretnél beszélni? – kérdezte, mikor már mindketten leültek az ágyra.

-Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nekem nem stimmel valami a balesetem körülményeivel? – Sid nem válaszolt csak bólintott. – Igazam volt. Végig éreztem.

-Mit tudtál meg? – dőlt előre testével. Minden porcikája Harryre koncentrált, és egyre kíváncsibbá tette. Nemcsak a történet kezdte érdekelni, hanem a sztár igazi énje is. Megkedvelte.

-Egy másik járművel karamboloztam. A másik illető a kórházba szállítása után órákon belül meghalt. – halkult el.

-Ez rettenetes. – szörnyülködött el. – És lehet valamit tudni a másik személyről?

-Nem igazán. Csak annyit tudok, hogy ő hívta ki a mentőket körülbelül tíz órakor. Kicsit hamarabb. – tartott pár másodperc szünetet, de látta, hogy Sid még várja a folytatást. – A baleset korábban történhetett, mert mire kiértek a mentők, néhány vértócsa már alvadt volt.

-Körülbelül olyan nyolc-kilenc között, igaz? – nézett Sid maga elé és a szeme fátyolossá vált.

-Igen. De miért? – aggódva húzódott hozzá közelebb Harry.

-Melyik útszakaszon jártál akkor éppen? – még kérdése közben sem nézett fel rá.

-A központból kivezető főútszakasz felénél lehettem. De miért? Mi az? Sissy, kérlek, mondj valamit! – kezét Sid kezére simította, de ő azonnal elrántotta azt.

-Te ölted meg őt! – állt fel ülő helyzetéből és már patakokban folyó könnyeivel kiabált Harryre torkaszakadtából.

-Kit? Sissy, mi lett veled? – állt fel Harry is, de hiába lépett hozzá közelebb, Sid folyamatosan hátrált és a fejét rázta nemleges irányba.

-Ne merj így szólítani! Gyilkos vagy! Egy kibaszott gyilkos! – ordított majd a fejéhez kapta kezeit. Egyre esetlenebbé vált, majd hirtelen összerogyott. Harry azonnal érte kapott, így sikerült megkímélni őt egy eséstől, de eszméletét elvesztette.

Ben meggyötört arca villant be. Szemei haragot, de egyben megbánást sugalltak felém. Láttam magamat is, ahogy elé sétálok, és megállok előtte.

-Mi történ Beny? – kérdeztem, kezemet pedig az arcára futtattam. Kezét a kezemre simította és megszorította. – Miért nem válaszolsz? Mondj valamit, kérlek! Bármit! – csordult végig egy könnycsepp az arcomon.

-Idővel mindent meg fogsz tudni. Csak légy türelmes, és szeresd őt! – mondta ki a szavakat. Fájt a tehetetlenség.

-Velünk minden rendben lesz? – kérdeztem egy apró mosollyal, majd felnéztem rá. Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ezután egyre halványabb lett teljesen addig, amíg el nem tűnt. Kétségbeesetten kiáltottam utána, de nem felelt senki.

Harry próbálta visszarántani a valóvilágba Sydneyt, aki a szólongatására lassacskán magához tért.

-Uram Isten! Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Sydney nem felelt csak ajkait Harry ajkaira tapasztotta. Érzelmes, lágy csók vette kezdetét, ami hamarosan egyre mélyebb és szenvedélyesebb formát öltött. 

5. fejezet

2 hetes fogság után Harryt kiengedték a kórházból, ahová Sydney szinte naponta bejárt meglátogatni őt. Együtt kezdtek el nyomozni, mert túl sok dolog történt megmagyarázhatatlanul, és ez mindkettőjüket érintette.

-Biztos, hogy egy fának ütköztem? – kérdezte Harry sokadszorra Liamet, azzal az indokkal, hogy látja, hogy hazudik.

-Igen, Harry. Hányszor kell még elmesélnem? Miért nem fogod fel, hogy egy baleset történt? – vetkőzött ki magából a mindig nyugodt Liam. Hangja tele volt dühvel és haraggal, de szemei megbánást és sajnálatot közvetítettek Harry felé.

-Valami akkor sem stimmel a történettel. – vágta Liamhez, majd sarkon fordult.

-Csak rá ne jöjjön… - morogta az orra alatt bandatársa.

Harry a kocsijába ülve hazafelé vette az irányt, de egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább leparkolt az út mentén és tárcsázott.

-Sydney! – szólt bele a hívott fél.

-Szia! Beszélnünk kéne… - mondta Harry magabiztosan.

-Gyere el hozzánk! – mondta Sydney aggódva, majd bediktálta a címet.

Harry köszönés nélkül bontotta a vonalat és a GPS segítségével Sydneyhez sietett. Kopogtatott az ajtaján, ami azonnal nyílt.

-Gyere be! – állt arrébb Sid, ezzel beengedve vendégét. – Mi volt olyan fontos? – ültek le a kanapéra a nappaliban.

-Csak… - hajtotta le fejét.

-Igen? – hajolt előrébb Sydney és kezét Harry kezére simította. – Minden rendben van? – kérdezte együttérzően. 

-Nem. A barátaim a szemembe hazudnak, és azt hiszik, hogy olyan hülye vagyok, hogy el is hiszem. Nem bíznak bennem? Sydney, miért nem mondják el, mi történt velem? Komolyan, már abban sem vagyok biztos, hogy karamboloztam.

-Akkor mire gondolsz? – nézett rá értetlenül.

-Lehet megtámadtak, és bevertem a fejem. Attól is lehet emlékezetkiesésem. Vagy, ami még valószínűbb, megcsúsztam a színpadon, és akkor üthettem be a fejem úgy, hogy sikerüljön kórházba kerülnöm. – Harry saját magát is be akarta csapni. El akarta hitetni magával, hogy így történt.

-És ezt miért ne mondanák el neked? Harry, vagy az történt ami, vagy valami sokkal sötétebb dolog. – nézett csillogó zöld szemeibe Sydney, ami rabul ejtette őt. Most először látta, milyen csodás szempárral is van dolga.

-Kérhetek valamit?

-Persze. – mosolyodott el haloványan.

-Mesélnél a barátodról? – kérdezte a lány szemeit és arcát fürkészve, de a reakciójából semmit sem tudott kivenni.

-Miért kérsz ilyet? – pislogott egyet, ami következtében kigördült egy könnycseppje.

-Sajnálom! Én csak... – akadt el mondanivalójában – Csak kíváncsi vagyok, ki volt a szerencsés, aki megkaphatott téged. – mondta, de ő maga se gondolta végig. Értetlenül nézett saját magára, majd Sydneyt figyelte. Sydney könnyes arcát Harry felé fordította, majd hirtelen behunyta szemeit. – Megint sajnálom! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most elmegyek. – állt fel Harry és elindult a bejárati ajtó felé. – Kitalálok egyedül is! – mondta, mikor látta, hogy Sydney meg se mozdult.

Halkan csukta be maga után az ajtót, ami előtt még időzött pár pillanatig, majd újra az országutat rótta, most már saját otthona felé.

Már útközben besötétedett, így hazaérve egy gyors vacsora után fáradtan dőlt be az ágyába, ahol még gondolkozott, de nem jutott semmire. Elhatározta, hogy fel fogja keresni a kórházat és érdeklődik az esetéről.

-Majd holnap. – mondta magának és lehunyta szemeit.

Minden második nap próbám volt, de ennek ellenére tudtam pihenni.

-Akkor? Te eljössz ma este? – fordult felém Niall.

-Igen. – bólintottam rá.

Nem sűrűn mozdulhatunk ki, de ha megvan rá az alkalmunk, nem szalasztjuk el.

Este mindannyian egy bárban ültük, mellettünk a biztonságiak, akik árgus szemekkel figyelték az emberek minden egyes mozdulatát, nehogy valaki túljárjon az eszükön és a közelünkbe kerüljön.

Iszogattunk, nem is keveset. Egyre nagyobb hangot adtunk ottlétünknek, ami se nekünk, se a többi ott tartózkodónak sem vált javára, így kénytelenek voltuk feloszlatni a társaságot. Mindenki arra ment, amerre akart. Én és Liam még egy darabig ott maradtunk, hogy kitisztuljon a fejünk, aztán mi is elhajtottunk. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen józan, de az irányításom alatt tudtam tartani a kocsit. Bekapcsoltam a rádiót és pont egy számomra kedves dalt adtak, így elkezdtem én is énekelni a szövegét. Az úton csak én mentem, így nem féltem nyomni a gázt. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, ez pedig még jobban ösztönzött a gyorsaságra. 

Még félúton sem voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Nem akartam felvenni és nem is nagyon érdekelt, ki hívat, így hagytam csörögni. Pár perc után újra próbálkozott az a valaki. Majd harmadszorra is. Mivel nem adta fel, egy gyors mozdulattal a fülemhez kaptam és a hívás fogadása megérintésével felvettem a zenélő készüléket.

-Igen? – szóltam bele sürgetően.

-Én vagyok az. – hallottam az ismerős női hangot, de nem tudtam beazonosítani.

-Ki az az én? – kérdeztem vissza cseppet sem nyugodtan.

-Hát, Sydney. – arcom lefagyott, ahogy a kezem is, amivel a kormányt fogtam.  – Tudom, hogy úton vagy. Kérlek, állj félre. Meg fogsz halni. – hadarta el, amitől még jobban kétségbeestem. A telefon kiesett a kezemből.

-Francba! – csaptam meg a kormánykereket. Gyors körültekintés után lehajoltam és a szabad kezemmel próbáltam kitapogatni, hogy hová is eshetett. – Kellett nekem felvenni! – morogtam az orrom alatt. Amikor kitapintottam, gyors mozdulattal emelkedtem újra a megfelelő pozícióba, de amikor az útra néztem, elszörnyedtem. Százhússzal hajtottam egy, az út közepére kinőtt fa irányába. Úgy éreztem, a becsapódás már elkerülhetetlen, de egy gyors kormányfordítással és a fék lassú, de határozott lenyomásával sikerült kikerülnöm azt a hatalmas szomorúfűzt.

Nem értettem, hogy a francba nőhetett ki  a betonból egy ekkora fa, és hogy miért nem távolították el onnan. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem az egészet. Lassan megálltam és a visszapillantóból figyeltem az utat, de nemhogy fa nem volt ott, még egy bokor sem. Értetlenül kezdtem sétálni visszafelé. Hiába jártam körbe a helyet, semmit sem találtam.

-Csak beképzelted. Még mindig részeg vagy. – csaptam a homlokomra és elindultam a kocsim felé.

Beszálltam és elindulás előtt még a telefonomra néztem. A hívás megszakadt. Lassan haladtam tovább, és már kezdtem azt hinni, hogy a Sydneyvel való beszélgetés sem történt meg, amikor is újra megcsörrent a mobilom. Most is ő keresett, de nem vettem fel. Nem kockáztattam meg újra. Pár perc után egy üzenet jött tőle, és bár csak az első sort láttam, ugyanaz volt, mint amit az előbb elmondott.

Újra az útra nézve láttam meg, hogy valami rohamosan közelít felém. Mire észbe kaptam volna, már késő volt.  Azzal a lendülettel futott belém, fékezés, sőt még csak a fékezés gondolata sem futott végig a gondolatában. Mintha kívülről láttam volna magam, ahogy a földön fekszem, arcom és orrom vérvörös, lábam furcsa pozícióban, csak ahogy a bal kezem is.

-Én mondtam, hogy meg fogsz halni! – pillantottam magam mellé, ahol Sydney gyilkos tekintetével találtam szembe magam. Arca

véres volt, ahogy az enyém is, és egy gonosz, érzelemmentes vigyor ült az arcán. 

Az ijedtség lendületével ült fel Harry az ágyában. Csak egy újabb rémálom. Csak egy újabb este, amit nem tud alvással tölteni. Csak egy újabb ok arra, hogy tovább nyomozzon az ügy érdekében.

-  Hittem, tudtam, hogy Harry nem fogja feladni, ezért is küldtem neki a jeleket. Bíztam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy saját magában és Sissy-ben is tartsa majd a lelket.

-De miért ilyen kegyetlen módot választottál?

-Azért, hogy biztosra menjek. Száz százalékosan akartam tudni, hogy az én Sissym biztonságban lesz. És Harry megadta neki azt a biztonságot, amire szüksége lett volna tőlem. 

4. fejezet

Harry egyszerre volt rémült és nem értette a helyzetet. Az utolsó emléke az, ahogy telefonon beszél Sydneyvel. A rosszullétéről azonban semmi emléke sem volt.

- Mit keresek én megint itt? – tette fel magának a kérdést, és már azon volt, hogy kihúzgálja a beleszúrt tűket.

- Ne! Kicsim ne csinálj butaságot! – fogta le kezeit Anne. Harry a sötétben nem látta, hogy más is van rajta kívül a kórteremben, így amikor meghallotta a hangot, és megérezte anyja érintését megijedt.

- Meg akarsz ölni, anya? – kérdezte mélyeket lélegezve.

- Ezzel még csak ne is viccelj!

- Oké. Bocsi. Miért vagyok megint itt? – kérdezte halkabban.

- Túl nagy stressz ért, ami nem tett jót neked. De egyáltalán nem emlékszel rá?

- Nem. Beszélgettem telefonon, aztán már arra keltem, hogy megint ebben a rohadt kórházban vagyok.

- Kivel beszélgettél? – kérdezte Anne elég szigorú hangsúllyal. Harry tisztán emlékezett rá, de nem akarta elmondani senkinek sem. Egyelőre.

- Nem emlékszem.

- Akkor sem, ha látnád a számát?

- Nem. Sajnálom.

- Ne okold magad! Minden rendbe fog jönni! – hajtotta fejét fia mellkasára.

~

Hiába próbálkozott Sydney az alvással egyszerűen képtelen volt rá. Valami foglalkoztatta, valami rossz érzése volt. Felöltözött és halkan elhagyta a házat. Nem tudta, merre megy, csak rótta az üres utcákat és azt vette észre, hogy a kórház felé közeledik. A Nap már felkelőben volt.

Bement az említett épületbe és mintha valaki más irányítaná a pulthoz állt és várt egy recepciósra.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben? – mosolygott rá egy nő fáradtan.

- Jó reggelt! Igen. Harry Styles az épületben tartózkodik? – kérdezte saját magát is meglepve.

- Ön a rokona?

- Nem, de közeli ismerősök vagyunk. Kérem, tudnom kell!

- Sajnálom. Ha nem áll vele rokoni kapcsolatban nem adhatok ki információt.

- Rendben. Köszönöm. – csapott a pult tetejére ás odébbállt, de nem hagyta el az épületet.

30 perc várakozásába telt, amikor is Anne megjelent a lépcsőfordulóban és egyenesen a pulthoz sétált. Sydney megvárta, amíg beszél a nővel, majd elé lépett.

- Jó reggelt! Nem szeretném zavarni, de ha jól tudom maga Harry édesanyja, igaz?

- Igen. Jól tudja, de te ki vagy?

- Az nem lényeges. Tudnom kell, hogy Harry jól van-e!

- Honnan tudod, hogy bent van? Még csak ma hajnalban hozták be. – kerekedett ki Anne szeme.

- Megérzés. – válaszolta Sydney kellő magabiztossággal.

- Veled beszélt telefonon? – kérdezett rá Anne, de nem sokat várt a választól.

- Igen. Beszélt velem telefonon. Megmondaná, kérem, melyik szobában van? Látnom kell őt!

- Épp menni készültem, de csak velem együtt lehetsz vele, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy ismer téged. – mondta neki, majd maga után invitálta, és együtt felmentek Harryhez. – Kisfiam, látogatód jött! Ismered őt? – lépett be először az ajtón, majd Sydneyre mutatott, aki végig mögötte állt.

- Igen, hogyne! Sydney?! – ült fel ágyában Harry.

- Harry! Jól vagy? – lépett közelebb hozzá.

- Igen, már jobban. De te hogy kerülsz ide? – kérdezte felváltva rá és az anyjára nézve.

- Az aulában jött oda hozzám és rólad kérdezett. Mivel egyedül volt, gondoltam nagy bajt nem okozhat. – magyarázta Anne. – De akkor ismered őt?

- Igen. Ismerem. Megnyugodhatsz, és haza is mehetsz. – mosolygott rá Harry.

- Biztos minden rendben lesz?

- Igen. Ne aggódj!

- Rendben! – puszilta meg fiát, majd újból elhagyni készült az épületet.

- Szóval, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordult Sydney felé.

- Nem tudom. Hajnalban felkeltem és valami idevezetett.

- Te sem tudod megmagyarázni a dolgot, igaz? Most már hiszel nekem? Valami nagyon nincs rendben. – ráncolta össze homlokát Harry, de a szája sarkában egy mosoly rejtőzött.

- És van még valamit. – húzott magához egy széket és leült.

- Csak nem furcsa álmok gyötörnek? – kérdezte hanyagul, mintha nem számítana igenlő válaszra.

- Honnan tudtad? Téged is?

- Ez most komoly? Nem hiszem el. – lepődöttségüket nem tudták leplezni.

- Tudod, a barátom meghalt. Egy fának ütközött a kocsijával a szalagavató bál előtt, amikor értem jött. – hangja elcsuklott és szemeibe könnyek gyűltek.

- Nem kell elmesélned, ha…

- Nem, semmi gond. Szóval, meghalt. Hónapokkal később be kellett jönnöm miatta a kórházba, valamit akartak az orvosok, és akkor találkoztam veled.

- Akkor szólítottalak Sissynek. – szólt hozzá Harry is.

- Igen. Azóta történik minden furcsa dolog. Az álmaimban rendszerint feltűnsz, ha nem, akkor arra kelek, hogy a te nevedet kiáltom.

- Mit csinálsz? – nézett rá Harry.

- Mint például ma. Egy megtörtént randimat álmodtam újra a végét egy katasztrófával, és arra keltem, hogy téged szólítalak.

- Hánykor volt ez?

- Hajnali 4 körül. Miért?

- Akkor tértem magamhoz.

- Hu.. ez meredek. – állt fel Sydney és az ablakhoz sétált.

- Nem tudom, mi folyik itt, de mindkettőnkhöz köze van és a volt barátodhoz is.

- Mire gondolsz, Harry? – nézett rá aggodalmas tekintettel.

- Még nem tudom, de ígérem, hogy rájövök, oké? – nyújtotta ki kezét, amit Sydney apró mosoly kíséretében megfogott, majd jó erősen megszorította és visszaült a székre.

Ekkor éreztem legelőször azt, hogy nem csinálok feleslegesen semmit, hogy megéri a földön maradnom és kitartani mellette. Ha őt mosolyogni láthatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem miattam teszi. Amióta megismertem Sydneyt az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és mivel én már nem adhatok neki semmit, segítek neki, hogy mástól kapja meg.

3. fejezet

Harry pár másodperces csend után ijedtében letette a telefont. Szívverése meglódult, a túlzott vérkeringés következtében szédülni kezdett. Nem hitt a fülének. Teljesen kizártnak tartotta azt, hogy az tényleg valós telefonszám legyen.

Hátradőlt az ágyán, egyik kezét pedig a homlokán tartotta. Lassan pislogott, közben pedig mély levegőt vett. Felült és a telefonja kijelzőjét nézte. Újra tárcsázni akart, de félt. Mi van, ha tényleg az a személy az? Minek tudhatja be a sok véletlent?
Még mielőtt meggondolta volna magát, belépett a tárcsázott számokhoz, leellenőrizte a számot és a hívásra nyomott. Pár csengés után újból ugyanaz a hangszín szólalt meg, csak kicsit idegesebben.

- Sydney Sorin! Kivel beszélek? – kérdezte egy kicsit erőteljesebb hangon.

- Én… csak… azt hiszem téves. – akadozott mondandójában.

- Kétszer hívta ugyanazt a számot. – enyhült Sydney hangneme.

- Elnézést, biztos megint elírtam. – makogta Harry. Meglepte a lány közvetlensége.

- Hallhattam már a hangját valahol? Ismerősnek tűnik. – mondta Sid, közben pedig jóleső érzés járta át, amitől először megrémült, mert utoljára Ben érintésénél érzett ehhez hasonlót, utána pedig elmosolyodott. Átadta magát az érzésnek, hiszen szép emlékek kötik hozzá.

- Lehetséges, de a választ nem tudhatom. Sok emberrel találkozom, ahogy mindenki más is. Az is lehet, hogy csak nagyon hasonlít valakiéhez.

- Nem. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már. – erősködött Sydney. – Mellesleg, mondta már, hogy hívják? – hangja egyre jobban tükrözte Harry felé azt, hogy elengedi magát, mintha csak ismerné valahonnan.

- Nem mutatkoztam be, de azt hiszem, ez így a legjobb. És hogy így is maradjon, a beszélgetésnek véget kéne vetni. – gyömöszölte ki száján Harry a nem kívánatos szavakat. Élvezte ezt a rövidke kis beszélgetést, és tényleg az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő ismeri ezt a lányt.

- Ne! Kérem, várjon! Csak egy vezetéknevet áruljon el! – kérlelte az "ismeretlent".

- Sajnálom. Mindketten jobban járunk, ha nem tudja. És kérem, ne keressen! – adott nyomatékot kérésének.

Sydney nem válaszolt, így Harry bontotta a vonalat. Egyikük sem tudta kezelni a helyzetet. Miután letették a telefont, mindketten percekig csak bámulták a semmitmondó képernyőt és azon gondolkoztak, honnan ismerhetik egymást, honnan az a jóleső érzés, amikor beszéltek? Csak Harry tudta, kivel is beszél, legalábbis név szerint ismerte. Sydney hiába agyalt, nem ugrott be neki, kié is lehet a hang. Tudta, hogy hallotta már, azt is, hogy nem először hallotta most és megvolt az az érzése is, hogy nem utoljára. Egy darabig motoszkált benne a kíváncsiság, az, hogy felhívja és kiszedje belőle a nevét, de lebeszélte magát erről. A számát viszont "kedves ismeretlen" néven elmentette.

Napok teltek el a történtek óta, de a helyzet semmit sem javult, sőt. Sydneyvel is egyre sűrűbbé váltak a megmagyarázhatatlan események. A hang álmában is fel-felbukkant, de volt, hogy napközben is hallotta, legtöbbször úgy, mintha szólítaná.

- Sissy! – suttogta valami Sydney háta mögül, és egy pillanatra úgy érezte, valaki megérintette a vállát. Szabad kezével hirtelen odakapott, szemeit összeszorította. Legszívesebben sikított volna, de magában tartotta.

Napról napra egyre jobban úgy érezte, hogy Ben mellette van, vigyáz rá, de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, hiszen Ben meghalt. Most is ez az érzés vette át rajta az uralmat és kivételesen engedett neki.

- Ben? – nyitotta ki szemeit és óvatosan megfordult. Azt látta, amire számított: semmit.

Kezdte azt hinni, hogy megőrült. Egy ismerősnek tűnő hangot hall, és úgy érzi Ben vele van. A lehetetlenek leglehetetlenebbe. 

A gondolatai elterelése érdekébe bekapcsolta a televíziót, ami hangja a konyhába is beszűrődött, ahol éppen reggelit készített. Egy zenecsatornán állította meg, hátha a fülébe mászik valami jó kis dallam, ezzel kikergetve onnan az oda nem illő gondolatokat. A terv részben be is jött, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

- Basszus! – állt meg a televízió képernyője előtt.

Azonnal a telefonjáért szaladt, ami az emeleten pihent. Előkereste a névjegyzékben a "kedves ismeretlen" nevet, majd a hívó gombra rakta ujjbegyét. A harmadik csöngés után egy fáradt hang szólt a telefonba.

- Igen? – kérdezte a fáradtságot enyhe ijedtséggel megspékelve.

- Harry, Harry Styles! – mondta Sid közömbös hangnemmel.

- Honnan jöttél rá? – tette fel az ilyenkor legkézenfekvőbb kérdést.

- Nem ez a kérdés. Honnan tudod a számom? Miért zaklatsz folyamatosan? – fakadt ki Sydney. – Ugye nem nyomozol utánam? Tudtam én, hogy a sztárok nem normálisak, de miért engem pécéztél ki magadnak?  Miért engem és miért most? – hallatszódott hangján, hogy a sírás kerülgeti, de próbálta magát tartani.

- Hé! Kérlek, nyugodj meg! Szó sincs semmi ilyesmiről. Nem tudom megmagyarázni. Kérlek, ne haragudj! Ígérem, többet nem hallasz felőlem. - mondta Harry az alapból rekedtes hangján, ami még rekedtesebb volt a csalódottságtól és a tehetetlenségtől.

- Nem! Addig nem tűnhetsz el, amíg nem adsz értelmes magyarázatot a helyzetre. – csordultak ki Sydney szemeiből az első könnycseppek.

- Sissy! Ne sírj, kérlek! – halkult el Harry amúgy sem erőteljes hangja.

- Ne szólíts Sissynek! Honnan tudod a becenevemet? A kórházban is ezt mondtad, de honnan tudod? – esett kétségbe.

- Higgy nekem, ha tudnám, elmondanám! De nem tudok, nem értek semmit. – mondta Harry majd elhalkult és Sydney szipogását hallgatta. – De te miért vagy ennyire érzékeny erre a névre? – tette fel óvatosan a kérdést.

- Nem furcsa, hogy szinte semmi köze a nevemhez? Ezen a néven csak egyetlen egy személy hívott. Erről a névről csak ő és én tudtunk. Senki más!

- Kivéve engem.

- Igen. De hogyan? Honnan tudtad?

- Fogalmam sincs. – suttogva beszélt Harry. Minden ereje egy pillanat alatt elszállt. Szédülni kezdett és hányingere lett. A feje rettentő erővel kezdett lüktetni, mintha ki akarna törni onnan valami vagy valaki. Fájdalmának hangot is adott, egy hatalmas férfias nyögés hagyta el a száját.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva Sid. Nem jött válasz. – Harry? Harry?! Harry! – kezdte kérdéssel, de felkiáltásként fejezte be. Aggódott érte.

- Le kell tennem. – sziszegte fogait összeszorítva a fájdalomtól, majd egyből bontotta a vonalat.

A telefon, lerakás után egyből kiesett erőtlen kezei közül, és a földön landolt. Harry tehetetlen volt, a fájdalom megbénította. Fogai közé egyetlen egy hajszál sem fért volna el, egyik keze ökölbe szorítva, a másikat viszont mozdítani sem bírta. Nem tudta, mi történik vele, a szédülése egyre csak rosszabbodott, fejfájása nem múlt, sőt átterjedt a hátára, mellkasára és a gyomrára is. Utolsó erejével még egyet kiabált, de utána elvesztette eszméletét.

~

Sydney nem ismerte őt, mégis aggódott érte, jobban, mint ahogy az akarta. Próbálta újratárcsázni, de csak kicsöngött, senki sem vette fel.

A reggeli készítés folytatásával próbálta leplezni és megszüntetni aggodalmát, de nem vált be. Egyre csak azon gondolkozott, mi van, ha komolyabb baja esett, ő pedig csak itthon keni a zsemléjét, ahelyett, hogy cselekedne? De mégis mit tenne? Azt sem tudja, hol lakik, hogy éppen hol van, vagy, hogy ilyenkor mi a helyes. Egyszerűen tehetetlen volt. Segíteni akart, de nem tudott, amibe bele kellett törődnie.

Melissa, Sydney anyukája perceken belül ért haza a műszakjából.

- Szia! – köszönt neki óvatosan, ugyanis a hatalmas veszekedésük óta eléggé feszült köztük a hangulat.

- Szia! – köszönt vissza Melissa. – Mit tervezel mára? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.

- Leginkább semmit. A szokásos dolgokat. – válaszolta miközben harapott egyet a reggelijéből.

- És mit szólnál hozzá, ha egy kicsit változtatnál a terven?

- Mire gondolsz? – nézett édesanyjára.

- Anya-lánya program? – kérdezte egy nagyobb, szélesebb mosoly kíséretében.

- Mi tartozik bele? – fordult felé.

- Vehetnénk neked pár új ruhát, cipőt vagy egy mozi… Vagy akármi, csak mozdulj ki itthonról! – tette kezét a vállára. Sid egy darabig csak gondolkozott.

- Jó, legyen. – adta be a derekát.

- Ez az! Átöltözöm, te is tedd ezt, és indulhatunk is!

- Brittanynek is szólhatok? Nagyon rég kerestem és biztos jól esne neki.

- Hát persze! – puszilta meg feje búbját, majd az emeletre ment.

Sydney még befejezte a reggelijét, aztán anyja példájára átöltözött és felhívta Brittanyt.

- Szia! – köszönt bele Brit.

- Szia! Lenne kedved egy csajos délutánhoz? – kérdezte vidám hangon, amin ő maga is meglepődött.

- Miért is ne? Benne vagyok. – válaszolta először kicsit furcsállva a helyzetet.

- Rendben, akkor negyed órán belül ott leszünk! – mondta majd ezzel a lendülettel le is rakta.

Pár perc múlva már a kocsiban ültek és készen voltak elmenni Brittanyért. Ahogy megérkeztek Melissa leparkolt a ház előtt, Sydney pedig indult csengetni.

Brittany úgy tekintett Melissára, mintha csak a saját anyja lenne. Sid és Brit kiskoruk óta ismerik egymást, nem egyszer volt olyan, hogy egy hétig is a másiknál táboroztak, így volt idejük megismerni a szülőket is.

A csajos napba a vásárláson felül belefért egy mozi, és egy fodrászat is. A kimerítő nap után megszépülve, de fáradtan ért haza Sydney és anyukája is.

Egy gyors tisztálkodás után Sydney az alvás mellett döntött.

Az álmai segítségével most valami teljesen más helyre repülhetett el. Egy olyan helyre, ahol ő és Ben még boldogok voltak.

Sydney a telefon csörgésére ébredt.

- Beny! – szólt bele még fáradt, de már vidám hangon.

- Fél órán belül ott vagyok. Addig készülj el! – mondta mosolygós hangon.

- Rendben. Szeretlek! – lett izgatott Sid.

- Én is! Szia! – köszönt el tőle Ben.

Sydney gyorsan összekapta magát. Bekapott pár falatot és már hallotta is a dudaszót. Elköszönt anyukájától és rohant ki Benhez.

- Szia, szépség! – karolta át barátnőjét és egy csókkal ajándékozta meg. – Hogy kezdődött a reggeled?

- Hát, mivel te költöttél csak jól kezdődhetett! – mosolygott rá és egy újabb csókot lopott tőle. – Mi a terved mára? – vált izgatottá hangja.

- Meglepetés. – mondta Ben, majd kinyitotta az ajtót barátnőjének, aki be is ült.

A kocsiút közben nem igazán beszélgettek, inkább csendben élvezték egymás jelenlétét. Hamarosan megérkeztek egy hatalmas parkhoz. Ben a kiszállásnál is segített Sydneynek, aki ezen csak mosolygott. Kéz a kézben indultak el sétára. Ekkor már beszélgettek, jókat nevettek és egy másodpercre sem lehetett letörölni Sid arcáról a mosolyt. Negyed óra séta után a park közepén lévő kis tóhoz értek. A körülötte elhelyezett ki padokra ültek le, ahonnan nézték a tóban úszkáló kacsákat.

- Miért szeretsz? Miért engem választottál? – szakította meg a csendet Sydney.

- Nem tudom megmagyarázni. Csodálatos vagy a hibáiddal együtt. Ha tehetném se szeretnék mással lenni. Élvezem az együtt eltöltött időt és mindig rettenetesen hiányzol, amikor nem vagy velem. Úgy érzem, ezt nevezik igaz szerelemnek. Amikor bármennyire is akarnád, nem tudod megmagyarázni a másik félnek az iránta érzetteket, sőt, talán még magadnak sem, egyszerűen csak érzed, hogy vele jobb, mint nélküle. – mondta Ben végig Sydney szemébe nézve.

- Ez volt a legszebb vallomás, amit eddig valaha is hallottam. Köszönöm Ben Davies mindazt, amit nekem nyújtasz! – válaszolt Sid teljesen meghatódva. Szemei a könnyektől csillogtak, na meg persze a boldogságtól.

Egy darabig még ültek a padon és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek, aztán a hideg miatt úgy döntöttek, hogy továbbállnak.  Újból kéz a kézben sétáltak a kocsi felé, amikor Ben hirtelen megfogta Sydney csuklóját és maga felé fordította.

Azonnal megcsókolta, amin Sid mosolygott, majd viszonozta. Keze Ben tarkóján landolt, Ben pedig Sid derekán pihentette végtagjait. A csók után folytatták az utat, majd a kocsiba beülve egy kávézóba igyekeztek. Ben mindig is óvatosan vezetett, de az utakon ennek ellenére sok a rossz sofőr, ami most épp velük szembe száguldozott. Szó szerint velük szembe. A másik kocsi elhagyta sávját, ezzel áttérve abba, amiben Ben vezetett. Fékezni már felesleges volt. Sydney utolsó mozdulata az volt, hogy megölelte az éppen kormányt elrántó Bent, majd megtörtént a baleset.

Sydney ekkor felgyorsult légzéssel ült fel ágyában.

- Harry! – mondta magának, de nem tudta miért. Az álmában sem szerepelt, most semmi megmagyarázhatatlan dolog nem volt benne, csupán egy szép emlék, amit átélhetett Bennel, és a tragédia, egy kicsit másképp.

Az órára nézett, ami hajnali 4-et mutatott. Hanyatt dőlt az ágyon és újra aludni próbált.

~

Harry a már ismerős pityegésre nyitotta ki szemeit.

- Csak ezt ne! – morogta az orra alatt.

Megint a kórházban kelt. 

2. fejezet

Harry a héten harmadszorra kelt fel rémálmaira, pedig még csak kedd volt. Egyre sűrűbben és egyre érthetetlenebb formában jelentkeztek. Képtelen volt érthető magyarázatot adni rájuk és megérteni sem próbálta már. Hiába mesélt a furcsa dolgokról barátainak, családjának, letudták annyival, hogy egy baleset után ez teljesen normális, majd rendbe jön. Egy darabig Harry is elhitette magával ezt, de hosszútávon már képtelen volt. Kialvatlan maradt, nem tudott koncentrálni és volt olyanra is példa, hogy egy fontos megbeszélésen aludt el vagy éppen egy próba pihenője alatt.

- Harry, minden rendben? – lépett mellé Liam.

- Persze. Miért ne lenne? – mosolyodott el erőltetetten.

- Harry – markolta meg Liam mindkét vállát és magával szembe fordította, de a látvány szó szerint megijesztette. – Istenem! Te mióta nem alszol? – váltott az agresszív vadállat hangjáról enyhébb hangsúlyra, szinte aggódóra.

- Hiába mondom bárkinek is, hogy nem tudok aludni, az a válasz, hogy ez normális. Nem sokáig fogom így bírni – hajtotta le fejét. Nem mert barátja szemébe nézni. 

- Nekem még nem meséltél. Miért? – ültette le az egyik útba eső fotelba, a másikba pedig ő ült le.

- Úgyis tudod. Terjednek a hírek – nézett el Liam fölött az ablakra.  

- Igaz, de bennem talán nem bízol? Harry, mi mindannyian szeretnénk segíteni neked, de ha nem hagyod, nem fog menni – tördelte ujjait Liam és aggódó, kiskutya tekintettel fürkészte Harry arcát. 

- Nehéz róla beszélni. Egy csomó olyan dolog van, amiről senki sem tud – bámulta kezeit és közben az ujjaival játszott.

- Harry, nekem bármit elmondhatsz – tette vállára kezét és nyugtató hangon szólt hozzá.

- Tudom, és köszönöm. Amint tudok róla beszélni, fogok is – bólintott egyet Harry, ami a saját maga meggyőzésére szolgált.

Liam szintén egy bólintással jelezte, hogy belenyugszik abba, hogy ma már nem fog megtudni semmit sem.

          ~

Melissa minden egyes nap próbálta lányát jobb kedvre deríteni, de mindig veszekedés lett a vége.

- Mindenkit el fogsz magad mellől marni. És tudod mit? Nem is fogok rajta csodálkozni. Egyszerűen kibírhatatlan vagy – vágta fejéhez az elég durva szavakat, amiket nem gondolt teljesen át, így amikor kimondta őket, azonnal a szájához kapott. – Nem úgy gondoltam, kicsim – váltott lágyabb hangnemre és meg akarta ölelni lányát, de ő csak hátrébb lépett.

- Igazad van. Mindenkit el fogok magam mellől üldözni, de nem érdekel. Ha Ben nem lehet mellettem, senkire sincs szükségem – mondta végig úgy, hogy még pislogni sem pislogott. Szeme végig anyja szemébe nézett. – És most jobb lesz, ha kimész a szobámból – fonta össze karjait mellkasa előtt.

- De Sid! Kérlek – lépett lánya felé, aki meg sem mozdult. Mereven bámulta tovább felváltva anyját és az ajtót.

- Menj ki – bökött fejével az ajtóra. Hangja érzelemmentes volt, azonban ajkaiba harapva próbálta visszafojtani a sírást, de szeme már fátyolos és vörös volt.

- Sajnálom – suttogta Melissa, majd megfordult és elhagyta a szobát.

Sydneyből azonnal előtört a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig arcán, majd állánál elváltak bőrétől és vagy a ruhájára, vagy a padlóra cseppentek le. Meg sem próbálta magába fojtani, abbahagyni, sőt még letörölni sem. Ha az anyja ellene fordul, akkor ki van még vele? Kiben bízhatna meg, ha benne sem? Teljesen kétségbeesett, hogy igaza lesz anyjának, és tényleg mindenki feladja. Egy idő után nem fogják bírni ezt a viselkedést és ott fogják hagyni őt. Teljesen egyedül fog maradni és ez a gondolat megrémisztette.  De máshonnan közelítve a dolgokat, teljesen jogosnak érezte viselkedését, ugyanis elvesztett egy számára fontos személyt. Ráadásul nem minden egyes dolog érthető az üggyel kapcsolatban. Annyit tudni, hogy az út melletti árokban találták meg. Kocsija méterekkel arrébb, egy fára csavarodva. De az, hogy ő hogyan is került ki a kocsijából, mai napig rejtély.

Sydney végül álomba sírta magát.

Végre a bál napja. A tükör előtt állok, még egy utolsó simítás a hajamon és kész is vagyok. Abban a ruhában, amit már régóta megálmodtam magamnak, azzal a sráccal, akitől jobbat nem is kérhetnék és olyan barátokkal, akiktől jobb nincs. Lehetnék ettől boldogabb?
Lemegyek a lépcsőn, ahol anyukám fogad.

- Gyönyörű vagy, kincsem – marad tátva a szája.

- Neked köszönhetem – lépek elé mosolyogva és megölelem.

- Ezt hogy érted?

- Te vetted meg nekem a ruhát –kacagok fel.

- Igen, ez igaz, de nélküled az csak egy ruha lenne. Te teszed lélegzetelállítóvá – simítja végig felkarom. Mondatára csak egy szívből jövő mosolyt kap válaszul, de neki ez tökéletesen elég.  – Ben mikorra jön érted?

- Nyolcra.

- De már fél kilenc van. Nem kéne felhívnod? – kérdezi aggódva.

- De, azonnal hívom – keresem retikülömben a telefonomat, majd tárcsázok. – Kicsöng – tátogom el.

Édesanyám csak elmosolyodik, majd a konyhába siet.

- Ne haragudj a késésért, 10 perc és ott vagyok – hadarja el köszönés nélkül Ben.

- Semmi gond, csak aggódtam. Akkor várlak – mondom mosolyogva és bontom a vonalat.

Úgy is lett, ahogy mondta. 10 percen belül már a duda szavát hallottam, és olyan boldogsággal sétáltam ki, mint amilyet még sosem éreztem. Mintha szárnyam nőtt volna, szinte lebegtem.

- Gyönyörű vagy Sissy – csókolt meg Ben.

- Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz – simítottam végig öltönye gallérját.

- Mehetünk? – kérdezte, majd válaszvárta idő nélkül kinyitotta nekem az ajtót.

Beültem és perceken belül már az iskolában voltunk a táncparkett közepén. A keringőt letudva, félrevonultunk és élveztük egymás társaságát, na meg persze a barátokét.

- Hölgyeim és Uraim! Negyed óra van még a bálkirály és bálkirálynő választásig, aki eddig nem szavazott, még most megteheti! Köszönöm – mondta be egy végzős diák.

Eltelt az a bűvös negyed óra, plusz 10 perc a szavazatok összegzésére. Mindenki a színpad köré gyűlt és vártuk, hogy megtudjuk, kiket is választottak meg.

- Először a bálkirálynő személyére derül fény. Tehát, ebben az évben… a bálkirálynő nem más, mint… - egy kis szünet, az izgalom növelése érdekében – Sydney Sorin!

- Hogy mi? – álltam ledöbbenve, miközben a reflektor engem keresett. – Ez nem lehet igaz – kaptam kezemet a szám elé és egy örömkönny is kicsordult a szememből. 

Hitetlenkedve törtem át a tömegen, mentem fel a színpadra és megkaptam a koronámat. Hihetetlen érzés volt. Minden lány álma, hogy egyszer megválasszák bálkirálynőnek és nekem megadatott a lehetőség.

- És a bálkirály nem más, mint… - újbóli szünet – Ben Davies!

A tömeg tapsolt, ő pedig büszkén állt meg mellettem. Eltáncoltuk a bálkirály- és királynő táncát, ami felemelő érzés volt. A végét egy csókkal zártuk, mire mindenki tapsolni kezdett. Minket néztek és tapsoltak. Általában zavarba jönnék, de Ben erőt adott, a boldogságon és büszkeségen kívül semmit sem éreztem.

Egészen hajnalig ott maradtunk, aztán felvettem a fehér kis kabátkámat, majd a parkolóba sétáltunk kéz a kézben. Már épp a kocsinál jártunk, amikor egy hangos fékcsikorgás, dudaszó majd még valamilyen moraj hallatszódott, amire elkaptam a tekintetem. Az úton két kocsi egymásba hajtott. Rossz érzés járt át, de nem hagyhattam, hogy elrontsa a kedvem. Visszafordultam Benhez.

Látta, hogy aggódom, ezért közelebb jött. Fejemet lehajtottam, de mire felnéztem rá, már nem ő volt. Haja göndör tincsekből állt, szeme zölden világított. Féloldalas mosolya, akár a sátáné. Mosolyom egy perc alatt törlődött le arcomról.

- Harry?!

Sydney egyből kinyitotta szemeit de még hallotta, hogy nem csak álmában kiált fel. Egyre többször jött elő álmaiban a "tini sztár" és egyre furcsábbak voltak azok az álmok. Ilyenkor mindig eszébe jutott a kórházas jelenet. Azt nem álmodta. Harry tudta a becenevét, amit egyedül Ben tudott. Csak Ben szólította Sissynek, ezzel is azt kifejezve, hogy az ő hercegnője. Még édesanyjának se mondta el, akkor Harry honnan tudná?

Egyre inkább érezte úgy, hogy kiesik a talaj a lába alól, hogy elveszti az irányítást élete felett. Képtelen volt törölni emlékeiből Harryt, egyszerűen nem tudta. Bűntudatot érzett, de maga sem tudta, miért.

          ~

Egyik reggel Anne költötte fel Harryt.

- Drágám – rázta meg óvatosan fia vállát. – Ébredj! Megint rosszat álmodsz.

Harry szinte minden este verejtékezett, és kiabált. Álmai nem hagyták nyugodni ezúttal sem.

- Mit álmodtál? – kérdezte Anne óvatosan.

- Most vagy az előzőre gondolsz? – kérdezte Harry cinikusan. Megtörölte homlokát.

- Beszélned kéne valakivel – kezdte édesanyja.

- Nem. Az orvosok szerint ez normális. Majd elmúlik – emelte meg egyből a hangját.

- Kérlek, fontold meg – nyújtott át neki egy cetlit egy pszichológus számával.

Harry meg sem nézte a papírt. Ahogy anyja elhagyta a szobáját, erősen gondolkozni kezdett az utóbbi álmán. Üzeneteket váltott ugyanazzal a lánnyal, aki minden álmában előjön. Sydney. A kórházban lévő lány. Harry álmai olyan valóságosnak tűntek, mintha tényleg valódiak lennének. Mindegyikben valaki más volt. Mármint mindig ugyanaz az egy személy, csak nem ő. Arcát sosem láthatta, hiszen mindig a srác szemszögéből álmodott. Látta kezében a telefont, az sms-el, amit ő küldött a lánynak: "20 perc és ott vagyok. Kérlek, ne haragudj rám, és ne csinálj semmi butaságot!". Erre hamar kapott egy választ: "Mégis hogy képzeled ezt?". 
Egyre csak jöttek elő az álom emlékei, miszerint ő még válaszolt is: "Mit? Nem értelek.". Aztán képszakadás.

Pár percig ült még ágyában, erősen koncentrálva és bevált.  Emlékezett arra, hogy ő erre választ is kapott. Megrökönyödött, ahogy a felidézte azt: "Megölted őt, Harry!". 

Képtelenség. Nem hitte el, úgy gondolta csak rosszul emlékszik. Ha az álmaiban ő nem ő, akkor a neve sem az. Kizárt dolog!

Felkelt az ágyából, felöltözött, majd csatlakozott a reggelizőkhöz. Délután a srácokkal találkozott, estére pedig újból hazament. Egész nap a gondolataiban volt az álma és az ágyában ülve beugrott neki még valami. Szinte látta maga előtt a lány telefonszámát és teljes nevét. Sydney Sorin. Hülyeségnek tartotta, de papírra firkantotta mindkét adatot. Egy darabig még hezitált, aztán tárcsázta a mobilszámot. 3 csöngés után fel is vették.

- Sydney. Tessék – jött a vonal másik oldaláról.