4. fejezet

Harry egyszerre volt rémült és nem értette a helyzetet. Az utolsó emléke az, ahogy telefonon beszél Sydneyvel. A rosszullétéről azonban semmi emléke sem volt.

- Mit keresek én megint itt? – tette fel magának a kérdést, és már azon volt, hogy kihúzgálja a beleszúrt tűket.

- Ne! Kicsim ne csinálj butaságot! – fogta le kezeit Anne. Harry a sötétben nem látta, hogy más is van rajta kívül a kórteremben, így amikor meghallotta a hangot, és megérezte anyja érintését megijedt.

- Meg akarsz ölni, anya? – kérdezte mélyeket lélegezve.

- Ezzel még csak ne is viccelj!

- Oké. Bocsi. Miért vagyok megint itt? – kérdezte halkabban.

- Túl nagy stressz ért, ami nem tett jót neked. De egyáltalán nem emlékszel rá?

- Nem. Beszélgettem telefonon, aztán már arra keltem, hogy megint ebben a rohadt kórházban vagyok.

- Kivel beszélgettél? – kérdezte Anne elég szigorú hangsúllyal. Harry tisztán emlékezett rá, de nem akarta elmondani senkinek sem. Egyelőre.

- Nem emlékszem.

- Akkor sem, ha látnád a számát?

- Nem. Sajnálom.

- Ne okold magad! Minden rendbe fog jönni! – hajtotta fejét fia mellkasára.

~

Hiába próbálkozott Sydney az alvással egyszerűen képtelen volt rá. Valami foglalkoztatta, valami rossz érzése volt. Felöltözött és halkan elhagyta a házat. Nem tudta, merre megy, csak rótta az üres utcákat és azt vette észre, hogy a kórház felé közeledik. A Nap már felkelőben volt.

Bement az említett épületbe és mintha valaki más irányítaná a pulthoz állt és várt egy recepciósra.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben? – mosolygott rá egy nő fáradtan.

- Jó reggelt! Igen. Harry Styles az épületben tartózkodik? – kérdezte saját magát is meglepve.

- Ön a rokona?

- Nem, de közeli ismerősök vagyunk. Kérem, tudnom kell!

- Sajnálom. Ha nem áll vele rokoni kapcsolatban nem adhatok ki információt.

- Rendben. Köszönöm. – csapott a pult tetejére ás odébbállt, de nem hagyta el az épületet.

30 perc várakozásába telt, amikor is Anne megjelent a lépcsőfordulóban és egyenesen a pulthoz sétált. Sydney megvárta, amíg beszél a nővel, majd elé lépett.

- Jó reggelt! Nem szeretném zavarni, de ha jól tudom maga Harry édesanyja, igaz?

- Igen. Jól tudja, de te ki vagy?

- Az nem lényeges. Tudnom kell, hogy Harry jól van-e!

- Honnan tudod, hogy bent van? Még csak ma hajnalban hozták be. – kerekedett ki Anne szeme.

- Megérzés. – válaszolta Sydney kellő magabiztossággal.

- Veled beszélt telefonon? – kérdezett rá Anne, de nem sokat várt a választól.

- Igen. Beszélt velem telefonon. Megmondaná, kérem, melyik szobában van? Látnom kell őt!

- Épp menni készültem, de csak velem együtt lehetsz vele, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy ismer téged. – mondta neki, majd maga után invitálta, és együtt felmentek Harryhez. – Kisfiam, látogatód jött! Ismered őt? – lépett be először az ajtón, majd Sydneyre mutatott, aki végig mögötte állt.

- Igen, hogyne! Sydney?! – ült fel ágyában Harry.

- Harry! Jól vagy? – lépett közelebb hozzá.

- Igen, már jobban. De te hogy kerülsz ide? – kérdezte felváltva rá és az anyjára nézve.

- Az aulában jött oda hozzám és rólad kérdezett. Mivel egyedül volt, gondoltam nagy bajt nem okozhat. – magyarázta Anne. – De akkor ismered őt?

- Igen. Ismerem. Megnyugodhatsz, és haza is mehetsz. – mosolygott rá Harry.

- Biztos minden rendben lesz?

- Igen. Ne aggódj!

- Rendben! – puszilta meg fiát, majd újból elhagyni készült az épületet.

- Szóval, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordult Sydney felé.

- Nem tudom. Hajnalban felkeltem és valami idevezetett.

- Te sem tudod megmagyarázni a dolgot, igaz? Most már hiszel nekem? Valami nagyon nincs rendben. – ráncolta össze homlokát Harry, de a szája sarkában egy mosoly rejtőzött.

- És van még valamit. – húzott magához egy széket és leült.

- Csak nem furcsa álmok gyötörnek? – kérdezte hanyagul, mintha nem számítana igenlő válaszra.

- Honnan tudtad? Téged is?

- Ez most komoly? Nem hiszem el. – lepődöttségüket nem tudták leplezni.

- Tudod, a barátom meghalt. Egy fának ütközött a kocsijával a szalagavató bál előtt, amikor értem jött. – hangja elcsuklott és szemeibe könnyek gyűltek.

- Nem kell elmesélned, ha…

- Nem, semmi gond. Szóval, meghalt. Hónapokkal később be kellett jönnöm miatta a kórházba, valamit akartak az orvosok, és akkor találkoztam veled.

- Akkor szólítottalak Sissynek. – szólt hozzá Harry is.

- Igen. Azóta történik minden furcsa dolog. Az álmaimban rendszerint feltűnsz, ha nem, akkor arra kelek, hogy a te nevedet kiáltom.

- Mit csinálsz? – nézett rá Harry.

- Mint például ma. Egy megtörtént randimat álmodtam újra a végét egy katasztrófával, és arra keltem, hogy téged szólítalak.

- Hánykor volt ez?

- Hajnali 4 körül. Miért?

- Akkor tértem magamhoz.

- Hu.. ez meredek. – állt fel Sydney és az ablakhoz sétált.

- Nem tudom, mi folyik itt, de mindkettőnkhöz köze van és a volt barátodhoz is.

- Mire gondolsz, Harry? – nézett rá aggodalmas tekintettel.

- Még nem tudom, de ígérem, hogy rájövök, oké? – nyújtotta ki kezét, amit Sydney apró mosoly kíséretében megfogott, majd jó erősen megszorította és visszaült a székre.

Ekkor éreztem legelőször azt, hogy nem csinálok feleslegesen semmit, hogy megéri a földön maradnom és kitartani mellette. Ha őt mosolyogni láthatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem miattam teszi. Amióta megismertem Sydneyt az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és mivel én már nem adhatok neki semmit, segítek neki, hogy mástól kapja meg.

3. fejezet

Harry pár másodperces csend után ijedtében letette a telefont. Szívverése meglódult, a túlzott vérkeringés következtében szédülni kezdett. Nem hitt a fülének. Teljesen kizártnak tartotta azt, hogy az tényleg valós telefonszám legyen.

Hátradőlt az ágyán, egyik kezét pedig a homlokán tartotta. Lassan pislogott, közben pedig mély levegőt vett. Felült és a telefonja kijelzőjét nézte. Újra tárcsázni akart, de félt. Mi van, ha tényleg az a személy az? Minek tudhatja be a sok véletlent?
Még mielőtt meggondolta volna magát, belépett a tárcsázott számokhoz, leellenőrizte a számot és a hívásra nyomott. Pár csengés után újból ugyanaz a hangszín szólalt meg, csak kicsit idegesebben.

- Sydney Sorin! Kivel beszélek? – kérdezte egy kicsit erőteljesebb hangon.

- Én… csak… azt hiszem téves. – akadozott mondandójában.

- Kétszer hívta ugyanazt a számot. – enyhült Sydney hangneme.

- Elnézést, biztos megint elírtam. – makogta Harry. Meglepte a lány közvetlensége.

- Hallhattam már a hangját valahol? Ismerősnek tűnik. – mondta Sid, közben pedig jóleső érzés járta át, amitől először megrémült, mert utoljára Ben érintésénél érzett ehhez hasonlót, utána pedig elmosolyodott. Átadta magát az érzésnek, hiszen szép emlékek kötik hozzá.

- Lehetséges, de a választ nem tudhatom. Sok emberrel találkozom, ahogy mindenki más is. Az is lehet, hogy csak nagyon hasonlít valakiéhez.

- Nem. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már. – erősködött Sydney. – Mellesleg, mondta már, hogy hívják? – hangja egyre jobban tükrözte Harry felé azt, hogy elengedi magát, mintha csak ismerné valahonnan.

- Nem mutatkoztam be, de azt hiszem, ez így a legjobb. És hogy így is maradjon, a beszélgetésnek véget kéne vetni. – gyömöszölte ki száján Harry a nem kívánatos szavakat. Élvezte ezt a rövidke kis beszélgetést, és tényleg az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő ismeri ezt a lányt.

- Ne! Kérem, várjon! Csak egy vezetéknevet áruljon el! – kérlelte az "ismeretlent".

- Sajnálom. Mindketten jobban járunk, ha nem tudja. És kérem, ne keressen! – adott nyomatékot kérésének.

Sydney nem válaszolt, így Harry bontotta a vonalat. Egyikük sem tudta kezelni a helyzetet. Miután letették a telefont, mindketten percekig csak bámulták a semmitmondó képernyőt és azon gondolkoztak, honnan ismerhetik egymást, honnan az a jóleső érzés, amikor beszéltek? Csak Harry tudta, kivel is beszél, legalábbis név szerint ismerte. Sydney hiába agyalt, nem ugrott be neki, kié is lehet a hang. Tudta, hogy hallotta már, azt is, hogy nem először hallotta most és megvolt az az érzése is, hogy nem utoljára. Egy darabig motoszkált benne a kíváncsiság, az, hogy felhívja és kiszedje belőle a nevét, de lebeszélte magát erről. A számát viszont "kedves ismeretlen" néven elmentette.

Napok teltek el a történtek óta, de a helyzet semmit sem javult, sőt. Sydneyvel is egyre sűrűbbé váltak a megmagyarázhatatlan események. A hang álmában is fel-felbukkant, de volt, hogy napközben is hallotta, legtöbbször úgy, mintha szólítaná.

- Sissy! – suttogta valami Sydney háta mögül, és egy pillanatra úgy érezte, valaki megérintette a vállát. Szabad kezével hirtelen odakapott, szemeit összeszorította. Legszívesebben sikított volna, de magában tartotta.

Napról napra egyre jobban úgy érezte, hogy Ben mellette van, vigyáz rá, de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, hiszen Ben meghalt. Most is ez az érzés vette át rajta az uralmat és kivételesen engedett neki.

- Ben? – nyitotta ki szemeit és óvatosan megfordult. Azt látta, amire számított: semmit.

Kezdte azt hinni, hogy megőrült. Egy ismerősnek tűnő hangot hall, és úgy érzi Ben vele van. A lehetetlenek leglehetetlenebbe. 

A gondolatai elterelése érdekébe bekapcsolta a televíziót, ami hangja a konyhába is beszűrődött, ahol éppen reggelit készített. Egy zenecsatornán állította meg, hátha a fülébe mászik valami jó kis dallam, ezzel kikergetve onnan az oda nem illő gondolatokat. A terv részben be is jött, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

- Basszus! – állt meg a televízió képernyője előtt.

Azonnal a telefonjáért szaladt, ami az emeleten pihent. Előkereste a névjegyzékben a "kedves ismeretlen" nevet, majd a hívó gombra rakta ujjbegyét. A harmadik csöngés után egy fáradt hang szólt a telefonba.

- Igen? – kérdezte a fáradtságot enyhe ijedtséggel megspékelve.

- Harry, Harry Styles! – mondta Sid közömbös hangnemmel.

- Honnan jöttél rá? – tette fel az ilyenkor legkézenfekvőbb kérdést.

- Nem ez a kérdés. Honnan tudod a számom? Miért zaklatsz folyamatosan? – fakadt ki Sydney. – Ugye nem nyomozol utánam? Tudtam én, hogy a sztárok nem normálisak, de miért engem pécéztél ki magadnak?  Miért engem és miért most? – hallatszódott hangján, hogy a sírás kerülgeti, de próbálta magát tartani.

- Hé! Kérlek, nyugodj meg! Szó sincs semmi ilyesmiről. Nem tudom megmagyarázni. Kérlek, ne haragudj! Ígérem, többet nem hallasz felőlem. - mondta Harry az alapból rekedtes hangján, ami még rekedtesebb volt a csalódottságtól és a tehetetlenségtől.

- Nem! Addig nem tűnhetsz el, amíg nem adsz értelmes magyarázatot a helyzetre. – csordultak ki Sydney szemeiből az első könnycseppek.

- Sissy! Ne sírj, kérlek! – halkult el Harry amúgy sem erőteljes hangja.

- Ne szólíts Sissynek! Honnan tudod a becenevemet? A kórházban is ezt mondtad, de honnan tudod? – esett kétségbe.

- Higgy nekem, ha tudnám, elmondanám! De nem tudok, nem értek semmit. – mondta Harry majd elhalkult és Sydney szipogását hallgatta. – De te miért vagy ennyire érzékeny erre a névre? – tette fel óvatosan a kérdést.

- Nem furcsa, hogy szinte semmi köze a nevemhez? Ezen a néven csak egyetlen egy személy hívott. Erről a névről csak ő és én tudtunk. Senki más!

- Kivéve engem.

- Igen. De hogyan? Honnan tudtad?

- Fogalmam sincs. – suttogva beszélt Harry. Minden ereje egy pillanat alatt elszállt. Szédülni kezdett és hányingere lett. A feje rettentő erővel kezdett lüktetni, mintha ki akarna törni onnan valami vagy valaki. Fájdalmának hangot is adott, egy hatalmas férfias nyögés hagyta el a száját.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva Sid. Nem jött válasz. – Harry? Harry?! Harry! – kezdte kérdéssel, de felkiáltásként fejezte be. Aggódott érte.

- Le kell tennem. – sziszegte fogait összeszorítva a fájdalomtól, majd egyből bontotta a vonalat.

A telefon, lerakás után egyből kiesett erőtlen kezei közül, és a földön landolt. Harry tehetetlen volt, a fájdalom megbénította. Fogai közé egyetlen egy hajszál sem fért volna el, egyik keze ökölbe szorítva, a másikat viszont mozdítani sem bírta. Nem tudta, mi történik vele, a szédülése egyre csak rosszabbodott, fejfájása nem múlt, sőt átterjedt a hátára, mellkasára és a gyomrára is. Utolsó erejével még egyet kiabált, de utána elvesztette eszméletét.

~

Sydney nem ismerte őt, mégis aggódott érte, jobban, mint ahogy az akarta. Próbálta újratárcsázni, de csak kicsöngött, senki sem vette fel.

A reggeli készítés folytatásával próbálta leplezni és megszüntetni aggodalmát, de nem vált be. Egyre csak azon gondolkozott, mi van, ha komolyabb baja esett, ő pedig csak itthon keni a zsemléjét, ahelyett, hogy cselekedne? De mégis mit tenne? Azt sem tudja, hol lakik, hogy éppen hol van, vagy, hogy ilyenkor mi a helyes. Egyszerűen tehetetlen volt. Segíteni akart, de nem tudott, amibe bele kellett törődnie.

Melissa, Sydney anyukája perceken belül ért haza a műszakjából.

- Szia! – köszönt neki óvatosan, ugyanis a hatalmas veszekedésük óta eléggé feszült köztük a hangulat.

- Szia! – köszönt vissza Melissa. – Mit tervezel mára? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.

- Leginkább semmit. A szokásos dolgokat. – válaszolta miközben harapott egyet a reggelijéből.

- És mit szólnál hozzá, ha egy kicsit változtatnál a terven?

- Mire gondolsz? – nézett édesanyjára.

- Anya-lánya program? – kérdezte egy nagyobb, szélesebb mosoly kíséretében.

- Mi tartozik bele? – fordult felé.

- Vehetnénk neked pár új ruhát, cipőt vagy egy mozi… Vagy akármi, csak mozdulj ki itthonról! – tette kezét a vállára. Sid egy darabig csak gondolkozott.

- Jó, legyen. – adta be a derekát.

- Ez az! Átöltözöm, te is tedd ezt, és indulhatunk is!

- Brittanynek is szólhatok? Nagyon rég kerestem és biztos jól esne neki.

- Hát persze! – puszilta meg feje búbját, majd az emeletre ment.

Sydney még befejezte a reggelijét, aztán anyja példájára átöltözött és felhívta Brittanyt.

- Szia! – köszönt bele Brit.

- Szia! Lenne kedved egy csajos délutánhoz? – kérdezte vidám hangon, amin ő maga is meglepődött.

- Miért is ne? Benne vagyok. – válaszolta először kicsit furcsállva a helyzetet.

- Rendben, akkor negyed órán belül ott leszünk! – mondta majd ezzel a lendülettel le is rakta.

Pár perc múlva már a kocsiban ültek és készen voltak elmenni Brittanyért. Ahogy megérkeztek Melissa leparkolt a ház előtt, Sydney pedig indult csengetni.

Brittany úgy tekintett Melissára, mintha csak a saját anyja lenne. Sid és Brit kiskoruk óta ismerik egymást, nem egyszer volt olyan, hogy egy hétig is a másiknál táboroztak, így volt idejük megismerni a szülőket is.

A csajos napba a vásárláson felül belefért egy mozi, és egy fodrászat is. A kimerítő nap után megszépülve, de fáradtan ért haza Sydney és anyukája is.

Egy gyors tisztálkodás után Sydney az alvás mellett döntött.

Az álmai segítségével most valami teljesen más helyre repülhetett el. Egy olyan helyre, ahol ő és Ben még boldogok voltak.

Sydney a telefon csörgésére ébredt.

- Beny! – szólt bele még fáradt, de már vidám hangon.

- Fél órán belül ott vagyok. Addig készülj el! – mondta mosolygós hangon.

- Rendben. Szeretlek! – lett izgatott Sid.

- Én is! Szia! – köszönt el tőle Ben.

Sydney gyorsan összekapta magát. Bekapott pár falatot és már hallotta is a dudaszót. Elköszönt anyukájától és rohant ki Benhez.

- Szia, szépség! – karolta át barátnőjét és egy csókkal ajándékozta meg. – Hogy kezdődött a reggeled?

- Hát, mivel te költöttél csak jól kezdődhetett! – mosolygott rá és egy újabb csókot lopott tőle. – Mi a terved mára? – vált izgatottá hangja.

- Meglepetés. – mondta Ben, majd kinyitotta az ajtót barátnőjének, aki be is ült.

A kocsiút közben nem igazán beszélgettek, inkább csendben élvezték egymás jelenlétét. Hamarosan megérkeztek egy hatalmas parkhoz. Ben a kiszállásnál is segített Sydneynek, aki ezen csak mosolygott. Kéz a kézben indultak el sétára. Ekkor már beszélgettek, jókat nevettek és egy másodpercre sem lehetett letörölni Sid arcáról a mosolyt. Negyed óra séta után a park közepén lévő kis tóhoz értek. A körülötte elhelyezett ki padokra ültek le, ahonnan nézték a tóban úszkáló kacsákat.

- Miért szeretsz? Miért engem választottál? – szakította meg a csendet Sydney.

- Nem tudom megmagyarázni. Csodálatos vagy a hibáiddal együtt. Ha tehetném se szeretnék mással lenni. Élvezem az együtt eltöltött időt és mindig rettenetesen hiányzol, amikor nem vagy velem. Úgy érzem, ezt nevezik igaz szerelemnek. Amikor bármennyire is akarnád, nem tudod megmagyarázni a másik félnek az iránta érzetteket, sőt, talán még magadnak sem, egyszerűen csak érzed, hogy vele jobb, mint nélküle. – mondta Ben végig Sydney szemébe nézve.

- Ez volt a legszebb vallomás, amit eddig valaha is hallottam. Köszönöm Ben Davies mindazt, amit nekem nyújtasz! – válaszolt Sid teljesen meghatódva. Szemei a könnyektől csillogtak, na meg persze a boldogságtól.

Egy darabig még ültek a padon és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek, aztán a hideg miatt úgy döntöttek, hogy továbbállnak.  Újból kéz a kézben sétáltak a kocsi felé, amikor Ben hirtelen megfogta Sydney csuklóját és maga felé fordította.

Azonnal megcsókolta, amin Sid mosolygott, majd viszonozta. Keze Ben tarkóján landolt, Ben pedig Sid derekán pihentette végtagjait. A csók után folytatták az utat, majd a kocsiba beülve egy kávézóba igyekeztek. Ben mindig is óvatosan vezetett, de az utakon ennek ellenére sok a rossz sofőr, ami most épp velük szembe száguldozott. Szó szerint velük szembe. A másik kocsi elhagyta sávját, ezzel áttérve abba, amiben Ben vezetett. Fékezni már felesleges volt. Sydney utolsó mozdulata az volt, hogy megölelte az éppen kormányt elrántó Bent, majd megtörtént a baleset.

Sydney ekkor felgyorsult légzéssel ült fel ágyában.

- Harry! – mondta magának, de nem tudta miért. Az álmában sem szerepelt, most semmi megmagyarázhatatlan dolog nem volt benne, csupán egy szép emlék, amit átélhetett Bennel, és a tragédia, egy kicsit másképp.

Az órára nézett, ami hajnali 4-et mutatott. Hanyatt dőlt az ágyon és újra aludni próbált.

~

Harry a már ismerős pityegésre nyitotta ki szemeit.

- Csak ezt ne! – morogta az orra alatt.

Megint a kórházban kelt. 

2. fejezet

Harry a héten harmadszorra kelt fel rémálmaira, pedig még csak kedd volt. Egyre sűrűbben és egyre érthetetlenebb formában jelentkeztek. Képtelen volt érthető magyarázatot adni rájuk és megérteni sem próbálta már. Hiába mesélt a furcsa dolgokról barátainak, családjának, letudták annyival, hogy egy baleset után ez teljesen normális, majd rendbe jön. Egy darabig Harry is elhitette magával ezt, de hosszútávon már képtelen volt. Kialvatlan maradt, nem tudott koncentrálni és volt olyanra is példa, hogy egy fontos megbeszélésen aludt el vagy éppen egy próba pihenője alatt.

- Harry, minden rendben? – lépett mellé Liam.

- Persze. Miért ne lenne? – mosolyodott el erőltetetten.

- Harry – markolta meg Liam mindkét vállát és magával szembe fordította, de a látvány szó szerint megijesztette. – Istenem! Te mióta nem alszol? – váltott az agresszív vadállat hangjáról enyhébb hangsúlyra, szinte aggódóra.

- Hiába mondom bárkinek is, hogy nem tudok aludni, az a válasz, hogy ez normális. Nem sokáig fogom így bírni – hajtotta le fejét. Nem mert barátja szemébe nézni. 

- Nekem még nem meséltél. Miért? – ültette le az egyik útba eső fotelba, a másikba pedig ő ült le.

- Úgyis tudod. Terjednek a hírek – nézett el Liam fölött az ablakra.  

- Igaz, de bennem talán nem bízol? Harry, mi mindannyian szeretnénk segíteni neked, de ha nem hagyod, nem fog menni – tördelte ujjait Liam és aggódó, kiskutya tekintettel fürkészte Harry arcát. 

- Nehéz róla beszélni. Egy csomó olyan dolog van, amiről senki sem tud – bámulta kezeit és közben az ujjaival játszott.

- Harry, nekem bármit elmondhatsz – tette vállára kezét és nyugtató hangon szólt hozzá.

- Tudom, és köszönöm. Amint tudok róla beszélni, fogok is – bólintott egyet Harry, ami a saját maga meggyőzésére szolgált.

Liam szintén egy bólintással jelezte, hogy belenyugszik abba, hogy ma már nem fog megtudni semmit sem.

          ~

Melissa minden egyes nap próbálta lányát jobb kedvre deríteni, de mindig veszekedés lett a vége.

- Mindenkit el fogsz magad mellől marni. És tudod mit? Nem is fogok rajta csodálkozni. Egyszerűen kibírhatatlan vagy – vágta fejéhez az elég durva szavakat, amiket nem gondolt teljesen át, így amikor kimondta őket, azonnal a szájához kapott. – Nem úgy gondoltam, kicsim – váltott lágyabb hangnemre és meg akarta ölelni lányát, de ő csak hátrébb lépett.

- Igazad van. Mindenkit el fogok magam mellől üldözni, de nem érdekel. Ha Ben nem lehet mellettem, senkire sincs szükségem – mondta végig úgy, hogy még pislogni sem pislogott. Szeme végig anyja szemébe nézett. – És most jobb lesz, ha kimész a szobámból – fonta össze karjait mellkasa előtt.

- De Sid! Kérlek – lépett lánya felé, aki meg sem mozdult. Mereven bámulta tovább felváltva anyját és az ajtót.

- Menj ki – bökött fejével az ajtóra. Hangja érzelemmentes volt, azonban ajkaiba harapva próbálta visszafojtani a sírást, de szeme már fátyolos és vörös volt.

- Sajnálom – suttogta Melissa, majd megfordult és elhagyta a szobát.

Sydneyből azonnal előtört a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig arcán, majd állánál elváltak bőrétől és vagy a ruhájára, vagy a padlóra cseppentek le. Meg sem próbálta magába fojtani, abbahagyni, sőt még letörölni sem. Ha az anyja ellene fordul, akkor ki van még vele? Kiben bízhatna meg, ha benne sem? Teljesen kétségbeesett, hogy igaza lesz anyjának, és tényleg mindenki feladja. Egy idő után nem fogják bírni ezt a viselkedést és ott fogják hagyni őt. Teljesen egyedül fog maradni és ez a gondolat megrémisztette.  De máshonnan közelítve a dolgokat, teljesen jogosnak érezte viselkedését, ugyanis elvesztett egy számára fontos személyt. Ráadásul nem minden egyes dolog érthető az üggyel kapcsolatban. Annyit tudni, hogy az út melletti árokban találták meg. Kocsija méterekkel arrébb, egy fára csavarodva. De az, hogy ő hogyan is került ki a kocsijából, mai napig rejtély.

Sydney végül álomba sírta magát.

Végre a bál napja. A tükör előtt állok, még egy utolsó simítás a hajamon és kész is vagyok. Abban a ruhában, amit már régóta megálmodtam magamnak, azzal a sráccal, akitől jobbat nem is kérhetnék és olyan barátokkal, akiktől jobb nincs. Lehetnék ettől boldogabb?
Lemegyek a lépcsőn, ahol anyukám fogad.

- Gyönyörű vagy, kincsem – marad tátva a szája.

- Neked köszönhetem – lépek elé mosolyogva és megölelem.

- Ezt hogy érted?

- Te vetted meg nekem a ruhát –kacagok fel.

- Igen, ez igaz, de nélküled az csak egy ruha lenne. Te teszed lélegzetelállítóvá – simítja végig felkarom. Mondatára csak egy szívből jövő mosolyt kap válaszul, de neki ez tökéletesen elég.  – Ben mikorra jön érted?

- Nyolcra.

- De már fél kilenc van. Nem kéne felhívnod? – kérdezi aggódva.

- De, azonnal hívom – keresem retikülömben a telefonomat, majd tárcsázok. – Kicsöng – tátogom el.

Édesanyám csak elmosolyodik, majd a konyhába siet.

- Ne haragudj a késésért, 10 perc és ott vagyok – hadarja el köszönés nélkül Ben.

- Semmi gond, csak aggódtam. Akkor várlak – mondom mosolyogva és bontom a vonalat.

Úgy is lett, ahogy mondta. 10 percen belül már a duda szavát hallottam, és olyan boldogsággal sétáltam ki, mint amilyet még sosem éreztem. Mintha szárnyam nőtt volna, szinte lebegtem.

- Gyönyörű vagy Sissy – csókolt meg Ben.

- Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz – simítottam végig öltönye gallérját.

- Mehetünk? – kérdezte, majd válaszvárta idő nélkül kinyitotta nekem az ajtót.

Beültem és perceken belül már az iskolában voltunk a táncparkett közepén. A keringőt letudva, félrevonultunk és élveztük egymás társaságát, na meg persze a barátokét.

- Hölgyeim és Uraim! Negyed óra van még a bálkirály és bálkirálynő választásig, aki eddig nem szavazott, még most megteheti! Köszönöm – mondta be egy végzős diák.

Eltelt az a bűvös negyed óra, plusz 10 perc a szavazatok összegzésére. Mindenki a színpad köré gyűlt és vártuk, hogy megtudjuk, kiket is választottak meg.

- Először a bálkirálynő személyére derül fény. Tehát, ebben az évben… a bálkirálynő nem más, mint… - egy kis szünet, az izgalom növelése érdekében – Sydney Sorin!

- Hogy mi? – álltam ledöbbenve, miközben a reflektor engem keresett. – Ez nem lehet igaz – kaptam kezemet a szám elé és egy örömkönny is kicsordult a szememből. 

Hitetlenkedve törtem át a tömegen, mentem fel a színpadra és megkaptam a koronámat. Hihetetlen érzés volt. Minden lány álma, hogy egyszer megválasszák bálkirálynőnek és nekem megadatott a lehetőség.

- És a bálkirály nem más, mint… - újbóli szünet – Ben Davies!

A tömeg tapsolt, ő pedig büszkén állt meg mellettem. Eltáncoltuk a bálkirály- és királynő táncát, ami felemelő érzés volt. A végét egy csókkal zártuk, mire mindenki tapsolni kezdett. Minket néztek és tapsoltak. Általában zavarba jönnék, de Ben erőt adott, a boldogságon és büszkeségen kívül semmit sem éreztem.

Egészen hajnalig ott maradtunk, aztán felvettem a fehér kis kabátkámat, majd a parkolóba sétáltunk kéz a kézben. Már épp a kocsinál jártunk, amikor egy hangos fékcsikorgás, dudaszó majd még valamilyen moraj hallatszódott, amire elkaptam a tekintetem. Az úton két kocsi egymásba hajtott. Rossz érzés járt át, de nem hagyhattam, hogy elrontsa a kedvem. Visszafordultam Benhez.

Látta, hogy aggódom, ezért közelebb jött. Fejemet lehajtottam, de mire felnéztem rá, már nem ő volt. Haja göndör tincsekből állt, szeme zölden világított. Féloldalas mosolya, akár a sátáné. Mosolyom egy perc alatt törlődött le arcomról.

- Harry?!

Sydney egyből kinyitotta szemeit de még hallotta, hogy nem csak álmában kiált fel. Egyre többször jött elő álmaiban a "tini sztár" és egyre furcsábbak voltak azok az álmok. Ilyenkor mindig eszébe jutott a kórházas jelenet. Azt nem álmodta. Harry tudta a becenevét, amit egyedül Ben tudott. Csak Ben szólította Sissynek, ezzel is azt kifejezve, hogy az ő hercegnője. Még édesanyjának se mondta el, akkor Harry honnan tudná?

Egyre inkább érezte úgy, hogy kiesik a talaj a lába alól, hogy elveszti az irányítást élete felett. Képtelen volt törölni emlékeiből Harryt, egyszerűen nem tudta. Bűntudatot érzett, de maga sem tudta, miért.

          ~

Egyik reggel Anne költötte fel Harryt.

- Drágám – rázta meg óvatosan fia vállát. – Ébredj! Megint rosszat álmodsz.

Harry szinte minden este verejtékezett, és kiabált. Álmai nem hagyták nyugodni ezúttal sem.

- Mit álmodtál? – kérdezte Anne óvatosan.

- Most vagy az előzőre gondolsz? – kérdezte Harry cinikusan. Megtörölte homlokát.

- Beszélned kéne valakivel – kezdte édesanyja.

- Nem. Az orvosok szerint ez normális. Majd elmúlik – emelte meg egyből a hangját.

- Kérlek, fontold meg – nyújtott át neki egy cetlit egy pszichológus számával.

Harry meg sem nézte a papírt. Ahogy anyja elhagyta a szobáját, erősen gondolkozni kezdett az utóbbi álmán. Üzeneteket váltott ugyanazzal a lánnyal, aki minden álmában előjön. Sydney. A kórházban lévő lány. Harry álmai olyan valóságosnak tűntek, mintha tényleg valódiak lennének. Mindegyikben valaki más volt. Mármint mindig ugyanaz az egy személy, csak nem ő. Arcát sosem láthatta, hiszen mindig a srác szemszögéből álmodott. Látta kezében a telefont, az sms-el, amit ő küldött a lánynak: "20 perc és ott vagyok. Kérlek, ne haragudj rám, és ne csinálj semmi butaságot!". Erre hamar kapott egy választ: "Mégis hogy képzeled ezt?". 
Egyre csak jöttek elő az álom emlékei, miszerint ő még válaszolt is: "Mit? Nem értelek.". Aztán képszakadás.

Pár percig ült még ágyában, erősen koncentrálva és bevált.  Emlékezett arra, hogy ő erre választ is kapott. Megrökönyödött, ahogy a felidézte azt: "Megölted őt, Harry!". 

Képtelenség. Nem hitte el, úgy gondolta csak rosszul emlékszik. Ha az álmaiban ő nem ő, akkor a neve sem az. Kizárt dolog!

Felkelt az ágyából, felöltözött, majd csatlakozott a reggelizőkhöz. Délután a srácokkal találkozott, estére pedig újból hazament. Egész nap a gondolataiban volt az álma és az ágyában ülve beugrott neki még valami. Szinte látta maga előtt a lány telefonszámát és teljes nevét. Sydney Sorin. Hülyeségnek tartotta, de papírra firkantotta mindkét adatot. Egy darabig még hezitált, aztán tárcsázta a mobilszámot. 3 csöngés után fel is vették.

- Sydney. Tessék – jött a vonal másik oldaláról.

1. fejezet

Harry lassan kinyitotta szemeit, de az erős fény egyből bántotta, így vissza is csukta. Kezeit akarta szemei elé kapni, de a sok cső, ami bele volt kötve, nem engedte.

- Nővérke! Valaki! Jöjjön! Magához tért! – hallott egy ismerős hangot.

- Mi… mi történt? Hol vagyok? – nyöszörögte. Láthatóan fájdalmai voltak.

- Ne beszélj! Pihenj! – parancsolt rá kedvesen mosolyogva Louis.

A nővér hamarosan meg is érkezett. Feltett pár, ilyenkor lényeges kérdést.

- Megjegyezném, hatalmas szerencséje van – mondta miközben állítgatott valamit a műszereken.

- Miért? Mi történt egyáltalán? – lassan és tagolva beszélt. Száraz, kirepedezett ajkait csak résre nyitotta ki.

- Majd a doktor úr felvilágosítja az eseményekről. Addig is, pihenjen! – mondta és elment.

Harry a fejét Louis felé fordította és látta, hogy barátja telefonál.

- Örülök, hogy jobban vagy – állt ágya mellé, miután letette a telefont.

- Miért vagyok itt? – szerette volna tudni az okát, hiszen mintha agymosáson ment volna keresztül, semmire sem emlékezett. 

- Volt egy kis baleseted. Vagyis nem is kicsi. Mesterséges kómában tartottak, majd megműtöttek – mondta barátja, de ennél a pontnál arca elsápadt és nem nézett Harry szemébe. – Már kezdtek lemondani rólad – suttogta és egy könnycsepp gördült végig arcán.

- Miért? – tette fel ismételten a kérdését.

- Nem keltél fel. A gyógyszerek hatástalanok voltak. Kómába estél. Nem reagáltál semmire, csak feküdtél. Lélegeztető géppel lélegeztettek. Tudod milyen érzés volt ezt végignézni? – fakadt ki. Egyre több könnycsepp folyt nem csak az ő arcán, de a Harryén is. – Egy percre sem mozdultam el mellőled. Féltem, hogy mire visszajönnék már… már… - túrt a hajába és az ablakhoz sétált. Képtelen volt befejezni a mondatot.

Harry épp mondani készült valamit, de ekkor belépett az orvos. Felvázolta a helyzetet, elmondta ugyanazt, amit Louis, csak az ő szájából okosabbnak tűnt.

- Ha minden jól megy, négy hét és hazamehet – mosolygott rá kedvesen a főorvos.

- Négy hét? De hát nekem dolgom lenne – próbált felülni az ágyában Harry, mire Louis óvatosan, de határozottan visszanyomta.

- Nem. Semmi dolgod sincs. A turné lemondva.

- Hogy mi? – kérdezte kicsit erőteljesebben a javasoltnál, így azonnal a mellkasához kapott, és köhögni kezdett.

- Ez egy jó jel. Az emlékezetének semmi baja sincs, viszont nem szabad belelovallnia magát semmibe sem. Pihennie kell, hogy minél hamarabb felépüljön. Ezt szeretné, nem igaz?

- De, igaz. – nézett rá belenyugvóan.

Harry állapota lassan, de biztosan javult. Így, hogy már ébren volt, Louis haza mert menni kicsit pihenni. Nem túlzott, mikor azt mondta, hogy mindig mellette volt, hiszen csak enni és WC-re járt ki. Harry minden nap élvezhette valaki társaságát, ugyanis felváltva voltak bent nála. A rajongók is folyamatosan üzentek neki.

Az idő, ahhoz képest, hogy Harry börtönben érezte magát, csak úgy repült, már második hete, hogy felébredt. Már járókeret nélkül sétálgatott a folyosón. Igaz, még elég lassan, de már ment. Az akkori vendége, Niall, szépen lassan totyogott mellette és jókat beszélgettek.
Elértek a recepcióhoz, ahol egy fiatal hölgy beszélt az akkori ügyeletessel.

- Köszönöm a segítségét - mondta az ismeretlen nő. Harry megállt és a hangra koncentrált.

- Minden rendben van? – hadonászott kezével Harry szeme előtt Niall.

- Már hallottam ezt a hangot – mondta inkább magának, mintsem valaki másnak.

- Jól vagy? – kérdezte újból Niall.

- Sissy – dünnyögte az orra alatt, de mégis elég hangos volt ahhoz, hogy Sydney meghallja.

- Mit mondtál? – fordult Harry felé. Szemei vörösen izzottak.

- Sissy – ismételte meg. Niall csak értetlenül állt mellette. Nem értette a szituációt.

Sydney úgy nézett rá, mint aki szellemet lát és egyből elhagyta az épületet. Harry a szemével végig követte őt.

- Mi volt ez, haver? – kérdezte Niall.

- Nem tudom – válaszolta Harry bizonytalanul, vállát megrántva.

Niall visszavezette a szobájába azzal az indokkal, hogy jobban tenné, ha most pihenne egy kicsit és az előbbiek után Harry is így látta jónak.

Eltelt még egy hét, Harry egyre jobban érezte magát, de volt valami, amit nem mondott el senkinek sem. Ezt mindenki tudta és látta, de nem igazán kérdeztek rá. Nem azért, mert nem érdekelte őket, hanem inkább azért, mert nem akarták, hogy bármiféle felesleges impulzus érje, ami esetleg hátráltathatja őt a gyógyulásban.

- Pontosan mi történt velem? – kérdezte Harry Louistól egyik délután.

- Mikor? – nézett azonnal félre Louis.

- Tudom, hogy tudod, mikor. Úgy érzem, valamit nem mondtok el nekem. Mintha lenne még valami, amit tudnom kéne. Vagyis éppen ez az, hogy nem kéne és nem is tudom. Nem teljesen tiszta a szituáció – adott hangot kételyeinek, mire Louis szemeibe bűntudat csillant meg. 

- Karamboloztál egy fával. Harry, ez ennyire egyszerű. Nem kellett volna autóba ülnöd. Még nem voltál teljesen józan – magyarázta.

- Értem. Köszönöm Louis – ölelte meg egyik karjával.

- De ezt már hallottad. Nem először mondtam el én se és gondolom mindenkit kifaggattál.

- Igen, de mind ugyanezt mondjátok, tehát csak beképzelem, hogy valami más is van a háttérben vagy mindannyian hazudtok, ami azért meredek lenne - nevetett fel kínjában. Louis, mint aki meg sem hallotta Harry utolsó mondatát, terelte a témát. 

- Apropó! Hallottam dolgokat. Szeretnél róla beszélni? – ültette le barátját egy, a folyosón lévő székre, majd helyet foglalt mellette.

- Niall… - suttogta orra alatt, így barátja nem érthette. – Nem tudom megmagyarázni. Megláttam, pontosabban meghallottam azt a lányt és ismerős volt. Nem tudom honnan.

- Harry, annyi rajongóval találkoztál már. Ez teljesen normális.

- És honnan tudtam a nevét? – kérdezte egy kicsit ingerültebben.

- Nem tudom. Megérzés. Ne képzelj bele többet a kelleténél – tette kezét barátja vállára és nyugtató hangon beszélt hozzá.

- És az álmokkal mi a helyzet? – egyre vörösödött Harry szeme.

- Milyen álmokkal? - nézett rá értetlenül. 

- Amiket azóta álmodok. Mindegyikben ugyanaz a lány van – könyökölt térdeire és a szemét dörzsölte. Louis nem tudott mit mondani. – És… - folytatta, de abba is hagyta.

- És? Harry, kérlek, mondd el – hajtotta lentebb fejét, hogy láthassa barátja arcát.

- Az álmaimban én nem én vagyok.

- Ezt hogy érted?

- Egy másik ember. Mindig ugyanaz a teljesen hétköznapi fiú – tartott némi szünetet. – Az egyikben beszélgetek a lánnyal egy közösségi oldalon keresztül. Minden üzenetemnek súlya van. Mintha… nem tudom. Tényleg nem – temette tenyereibe fejét.

- Harry, kezdesz begolyózni. Gyorsan gyógyulj meg, és húzzunk innen, mert a végén tényleg bezáratnak… csak egy másik osztályra – viccelődött Louis, de érződött a hangjában a döbbenet és az aggodalom.

Harryt igencsak megviselték a bent töltött hetek, de elérkezett az a pillanat is, amikor végre kiengedték.

- Jó újra kint – szippantott bele a levegőbe miközben nyújtózkodott egyet.

- Ezt úgy mondtad, mintha a börtönből szabadulnál – jegyezte meg mosolyogva Niall.

- Lényegében olyan is volt – mosolygott vissza Harry.

Bepakolták Harry cuccait a csomagtartóba és még mielőtt a rajongók felfedezhették volna a hátsó ajtót, elhajtottak.

Anne izgatottan várta haza egyetlen fiát. Jól megszorongatta a hazaérkezőt, majd a nővére is ezt tette, persze mindketten ügyeltek, hogy ne nyomorgassák túlzottan meg Harry még sebhelyektől hemzsegő testét. Hiába látogatták, itthon mégiscsak jobb volt látni.

- Annyira hiányoztál – suttogta fia nyakába Anne és a könnyeivel küszködött.

- Kérlek, ne sírj, mert akkor én is fogok – nevetett rá.

- Oké, nem fogok. Örülök, hogy jobban vagy – szorította magához még egyszer.

Anne szeméből az elmúlt hónapok gyötrelmei mind kiolvashatók voltak. Szemei alatt a hatalmas karikák árulkodtak arról, hogy nem igazán aludt. Mosolya is fáradságot tükrözött, de mégis őszintébb volt, mint valaha.

Harry kimerülten dobta le magát a kényelmes kanapéra.

- De hiányzott már az otthonom – terült el és körbenézett a nappalin. Minden a helyén volt úgy, ahogy hónapokkal azelőtt hagyta, csak sokkal tisztább. – Anya, te takarítottál így ki? – kérdezte hátrafordulva.

- Igen. Az orvos külön kért rá. Az elkövetkező időben is én fogok. Alaposabb vagyok, mint te vagy egy takarító – ült le mellé. A többiek is követték.

- Louis, külön köszönöm, hogy mellettem voltál – nézett az említettre.

- Ezt bárki megtette volna, igaz? – nézett a srácokra, akik egyetértően bólogattak.

- Mindenkinek köszönöm – nézett végig mindenkin.

Harry a kimerültségére hivatkozva idő előtt elment aludni. Álmai viszont most sem hagyták nyugodni.

- Miért tetted ezt? – kérdezte tőle Sydney.

- Sajnálom. Nem voltam magamnál, nem tudtam, mit csinálok. Szeretlek Sissy – dadogta Harry és a hajába akart túrni, ha lett volna. Ám göndör fürtjei eltűntek. 

Haja túl rövidnek bizonyult ehhez a mozdulathoz. Kezére nézett, mintha az lett volna a bűnös haja nemléte miatt. Ekkor észrevett egy feliratot a tenyerén. Először túl homályos volt ezért közelebb emelte kezét a szeméhez és a betűk egyre láthatóbbá váltak, de még mindig nem tudta kiolvasni. A vele szemben álló lányra nézett, akinek sminkje elfolyt a sírástól, arca pedig meggyötört volt. Újra a kezére nézett és a felirat teljesen olvashatóvá vált: „Gyilkos” 

Ebben a pillanatban Harry riadtan ült fel az ágyában. A levegőt kapkodta és homloka verejtékezett. 

- Bassza meg – suttogta a sötétbe nézve.

          ~

- Sydney, drágám! Ki kéne egy kicsit kapcsolódnod. Nem megyünk el egy wellness hétvégére? – ült le mellé anyukája.

- Nincs hozzá kedvem – válaszolta a felhúzott térdét figyelve.

- Tudom, hogy fáj, de nem emésztheted magad életed végéig. 

- Ki mondta ezt? – nézett anyja szemébe.

- Kicsim, annyi minden vár még rád, annyira fiatal vagy még. Élned kell!

- Neki is kéne! Ő sem érdemelte meg. Rá is annyi minden várt még és mi lett vele? Meghalt! Érted? Meghalt! Soha többé nem láthatom, nem ölelhetem magamhoz. Nem mondhatom el neki, mennyire is szerettem és azt sem, hogy mindig fogom. Tudod te milyen érzés elveszíteni a számodra legfontosabb személyt? Elveszíteni végleg? – kiabált, de hangja így is néhol elcsuklott.

Melissa nem mondott semmit csak szorosan magához húzta. Sydney anyja pulóverébe kapaszkodva zokogott tovább.

- Szeretem őt – suttogta.

- Tudom.

- Miért történik ez pont velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – nézett édesanyja szemébe.

- Semmit, te semmit sem tettél. Az élet néha ilyen. Kegyetlen. De te erős vagy és túljutsz ezen, én tudom – érintette meg Sydney orra hegyét mutatóujjával és egy aprót mosolygott.

Sydney az iskolában is egyre rosszabbul teljesített és a barátait is sorban vesztette el, mivel nem igazán tartotta velük a kapcsolatot. Egyre inkább érezte azt, hogy senkinek sincs szüksége rá, hogy egyedül maradt.

Századszorra is lejátszotta magában a találkozásuk pillanatát és mint egy film, megjelent előtte a kép, ahogyan mindketten másfelé figyelnek és vállal összeütköznek Bennel. Sydney látta maga előtt saját arckifejezését, és tisztám emlékezett a Benére is. Századszorra is egy keserédes mosoly jelent meg arcán, amit könnycseppek követtek, mint ahogy annyiszor már. 

Képtelen volt érzéseit magában tartani. Ki kellett beszélnie valakinek, aki nem ítéli el és nem szánakozik rajta. Tudta, kit kereshet ilyen esetekben, de nem volt benne biztos, hogy még szóba áll vele.

- Szia – szólt bele halkan a telefonba.

- Szia – válaszolta Brittany érzelemmentesen. – Mit akarsz? – tette hozzá másodpercek múlva.

- Beszélni veled.

- Hallgatlak!

- Személyesen. Kérlek – gyűlt egyre több könnycsepp Sydney szemébe, ahogy barátságukra gondolt és hogy milyen hamar váltak idegenné.

- Gyere át – mondta, de hangja még mindig nem fejezett ki semmilyen érzelmet sem.

- Köszönöm – suttogta, majd bontotta a vonalat és egyből a cipőjéért szaladt.

Amilyen gyorsan csak tudott barátnője házához sietett, majd kopogtatott az ajtaján. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Brittany szigorú tekintete fogadta Sydney még mindig könnyes és vörös tekintetét. Lehajtotta fejét.

- Darabokra hullik a világom – mondta kellő magabiztossággal, de a földet nézve.

Brittany nem mondott semmit csak arrább állt az ajtóból, hogy barátnője beljebb mehessen.

- Sajnálom, hogy nem kerestelek és azt is, hogy te se engem.

- Kérlek, ezt mellőzük – vágott közbe. – Én nem adtam meg a kellő figyelmet és tiszteletet a történtek után, tehát teljesen jogosan haragudtál meg. Sid, én sajnálom – tördelte ujjait Brittany. Hangja a beszélgetésük óta először fejezett ki érzelmet. 

- Nem akarlak elveszíteni – nézett mélyen barátnője fátyolos tekintetébe.

- Nem fogsz – fogta meg kezét, majd szorosan megölelte. – Még nem is mondtam… részvétem – motyogta zavartan.

- Köszönöm – gördült le egy könnycsepp arcán, de többet nem engedett ki.

- Szeretnél róla beszélni? Vagy bármi másról? Szívesen meghallgatlak, ha tudok, segítek is – fogta még mindig kezeit és nyugtatóan simogatta kézfejét.

- Történt valami, amit nem tudok megmagyarázni – nézett át Brittany válla felett a semmibe Sydney.

- Mégpedig?

- A kórházban voltam, intéztem Ben ügyeit, mikor meghallottam a nevemet. Harry volt az.

- Te találkoztál Harryvel? – kerekedtek ki szemei.

- Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a reakciód – mosolyodott el halványan.

- Mondjuk ez nem meglepő. Ő is kórházban volt – magyarázta inkább magának, mintsem Sydneynek.

- Ő szólított a nevemen.

- Beszéltetek is? – egyre izgatottabbá vált.

- Nem érted a lényeget? A nevemen szólított, az istenit – állt fel és idegesen túrt a hajába.

- Sid, kérlek, nyugodj meg! Lehet csak véletlen.

- Hogy lehetne véletlen? – kérdezte egy kicsit ingerültebben, mint ahogy kellett volna. Viszont egy apró tényezőt nem árult el. Hogy nem az anyakönyvezett nevén, hanem a Bennel titkos becenevén szólította. 

- Jó, bocs, jogos. Igazad van, de ez annyira… bizarr – nézett rá Brittany.

- Ne haragudj, nem kellett volna kiabálnom – ült vissza a helyére. – Nem tudok, mit kezdeni a helyzettel. Nem értem, hogyan lehetséges ez. 

Sydney és Brittany is értetlenül álltak a helyzet előtt, de ahogy mondani szokás: semmi sem történik ok nélkül. És ez ebben az esetben is tökéletesen igaznak bizonyult.

Prológus

A kaliforniai nap sugarai égették a kint napozó emberek bőrét, főként a turistákét, akik nem voltak hozzászokva az itteni időjáráshoz.
Kalifornia híres nyaralóhely az emberek szemében, így nem meglepő, hogy Harry a jól kiérdemelt szabadnapjait töltötte itt, közben pedig készült egy díjátadóra, amin 4 kategóriában is jelölve voltak. Hihetetlen, hogy 3 év alatt mennyi mindent meg tudtak valósítani, de azért azt is hozzá kell tennem, hogy a rajongóknak is nagy szerepük volt ebben, hiszen nélkülük nem ment volna.

Gondolom a One Directiont senkinek sem kell bemutatnom. Még azok is ismerik, akik kikerülnének minden hozzájuk kapcsolódó dolgot, de sajnos, vagy nem sajnos mindenhová eljutnak.

Harry a nap meleg fényében süttette hasát, amikor telefonjának csörgése megzavarta.

- Igen? – szólt bele rekedtes hangján.

- Harry? Vissza kell jönnöd Londonba – hadarta el Liam.

- Miért? – kérdezte kedvtelenül.

- Tudod, a próbák… előrébb lettek helyezve. Még a héten belekezdünk és te is nagyon jól tudod, nélküled nem megy – magyarázta neki bandatársa, bár hangjából ítélve őt is megzavarták pihenésében.

- Rendben. Amint tudok, megyek. Talán holnapra ott leszek – mondta még mindig elég rosszkedvűen, de hát miért is lenne boldog, hiszen most szakították félbe a nyaralását.

- Oké, haver – mondta még az utolsó hallható szavakat, aztán bontották a vonalat.

Harry feltápászkodott a napozóágyából és a szobájába igyekezett. Telefonált a reptérre, ahol simán elintézték a visszaútját még aznap estére. Gyorsan összedobálta ruháit egy vállra akasztható táskába és miután ezzel végzett, elindult a reptérre. 

Időben érkezett, elintézte a repülőtéri teendőket, aztán várt. Kapucnija, a nagy meleg ellenére, a fejére volt húzva és egy napszemüveggel is takarta arcát. Egy-két rajongó így is odament hozzá, de szerencsére a "jobbik" fajta, akinek ha azt mondják, hogy ne szóljon senkinek, nem is teszi.

Estére már Londonban landolt a gép. Harry, mielőtt értesítette volna a többieket, hazafelé tartott. Gemma és Anne Harry saját lakásában élvezhették a harmadik Styles távollétét, teljesen eddig. 

- Hát te? Hogy-hogy ilyen hamar? – csipkelődött Gemma.

- Talán baj? – vonta fel egyik szemöldökét Harold, aztán karjai közé szorította nővérét. 

Felületesen elmesélte rövidke pihenőjét, utána felhívta Liamet, hogy megérkezett, mindezek után nyugovóra tért. 

Másnap a próbákon kívül a stúdióban is elkezdődtek a felvételek, mindazok ellenére, hogy szabadidőt ígértek a srácoknak. Mindenki elvégezte az aznapra kikapott dolgát, utána pedig elmehettek.

Harry hazafelé vette az irányt és hátralévő napját családjával töltötte, mint ahogy az elkövetkező pár napot is.

          ~

- Sydney! Kicsim! Hová tetted a felsőmet?  - szólt egy ismerős hang a konyhából.

- Még a szobámban van – válaszolt anyjának betérve az említett helységbe.

- Oh! Lehoznád nekem? – nézett rá kérlelő szemekkel.

- Oké, de cserébe elviszel vásárolni – mosolyodott el és ezzel a lendülettel rohant az emeletre a felsőért.

- Mit kéne venned?

- Ruhát a bálra. Ben elhívott – ült le a székre.

- Mikor is lesz az a bál? – nézett anyja megadóan.

- 2 hét múlva – mosolygott rá Sydney diadalittasan.

- Oké. Holnap elmegyünk és keresünk neked valami ruhát, de most rohanok – kapta fel felsőjét, nyomott egy puszit lánya arcára, majd kiviharzott az ajtón. 

Ő és a lánya inkább voltak legjobb barátnők, mint családtagok. A kicsi korkülönbség is hozzájárult ehhez, de a nevelési módszer is. Sydney bármivel fordulhatott édesanyjához, aki bármiben segített neki, ha tudott.

Sydney tovább ült a bárszéken és mosolyogva képzelte el, milyen is lesz a már ezerszer megálmodott ruhájában. Halvány mosoly jelent meg az arcán, de gyorsan kizökkent képzeletvilágából, ugyanis a csengő megszólalt.

- Beny! – szólította becenevén szerelmét.

- Sissy! – tett ugyanígy Ben, majd egy csókban forrtak össze ajkaik. Sydney beljebb invitálta párját.

- Hozhatok valamit inni? – kérdezte kedvesen csilingelő hangján.

- Egy pohár narancslé jól esne – mondta Ben, miközben egyik lábát a másikra emelte.

- Azonnal hozom – fordult sarkon.

Perceken belül visszatért az üdítővel és mellé hozott muffint is.

Sydney kivirult arccal újságolta Bennek a hét eseményeit.
Ben most végzős és nem igazán van képben. Szinte ideje sincs semmire, de nem szeretné elhanyagolni barátnőjét. Felváltva tanul és pihen. A pihenésbe tartozik az is, amikor barátnője meg nem szűnő hangját hallhatja.

Kapcsolatuk teljes összhangban van az elejétől kezdve. Megismerkedésük is csak egy pillanat műve volt, de már több mint egy éve vannak együtt.

Egy hétbe tellett, amíg az ígéretet teljesítette Sydney anyukája, és megvette neki álmai ruháját. Még nem késtek el semmivel sem ugyanis a bál csak 5 nap múlva kerül megrendezésre.

          ~

Harrynek minden második nap próbája volt, de ennek ellenére tudott pihenni.

- Akkor? Te eljössz ma este? – fordult Harry felé Niall.

- Igen – bólintott rá.

Nem sűrűn mozdulhatnak ki, de ha megvan rá az alkalmuk, nem szalasztják el.

Este mindannyian egy bárban ültek, kicsit távolabb tőlük a biztonságiak, akik árgus szemekkel figyelték az embereket, nehogy valaki túljárjon az eszükön és a srácok közelébe kerüljön. 

Iszogattak, nem is keveset. Egyre nagyobb hangot adtak ottlétüknek, ami se nekik, se a többi ott tartózkodónak nem vált javára, így kénytelenek voltak feloszlatni a társaságot. Mindenki arra ment, amerre akart. Harry és Liam még egy darabig ott maradtak, hogy kitisztuljon a fejük, aztán ők is elhajtottak.

          ~

A bál estéje. Sydney már az utolsó simításokat végezte magán, majd megállt a tükör előtt. Pánt nélküli, kék ruhája úgy simult tökéletes alakjára, mintha csak ráöntötték volna. Végignézett magán. Most kivételesen mindent tökéletesnek talált. Miután megelégedve mosolygott egyet, lement az anyjához.

- Gyönyörű vagy, kincsem! – tátotta el száját Melissa.

- Neked köszönhetem – lépett elé és egy mély levegővétel kíséretében megölelte.

- Ezt hogy érted?

- Te vetted meg nekem a ruhát – emelte ki az "a" betűt a ruha előtt és felkacagott. 

- Igen, ez igaz, de nélküled az csak egy ruha lenne. Te teszed lélegzetelállítóvá – simított végig felkarján. Mondatára csak egy szívből jövő mosolyt kapott válaszul, de neki ez tökéletesen elég volt.  – Ben mikorra jön érted?

- Nyolcra.

- De már fél kilenc. Nem kéne felhívnod? – jött elő az anyai aggodalom.

- De, azonnal hívom – kereste retiküljében a telefonját, majd tárcsázott. – Nem elérhető...

Trailer

Ismeretlen szerelem - Trailer