Harry lassan kinyitotta szemeit, de az erős fény egyből bántotta, így vissza is csukta. Kezeit akarta szemei elé kapni, de a sok cső, ami bele volt kötve, nem engedte.
- Nővérke! Valaki! Jöjjön! Magához tért! – hallott egy ismerős hangot.
- Mi… mi történt? Hol vagyok? – nyöszörögte. Láthatóan fájdalmai voltak.
- Ne beszélj! Pihenj! – parancsolt rá kedvesen mosolyogva Louis.
A nővér hamarosan meg is érkezett. Feltett pár, ilyenkor lényeges kérdést.
- Megjegyezném, hatalmas szerencséje van – mondta miközben állítgatott valamit a műszereken.
- Miért? Mi történt egyáltalán? – lassan és tagolva beszélt. Száraz, kirepedezett ajkait csak résre nyitotta ki.
- Majd a doktor úr felvilágosítja az eseményekről. Addig is, pihenjen! – mondta és elment.
Harry a fejét Louis felé fordította és látta, hogy barátja telefonál.
- Örülök, hogy jobban vagy – állt ágya mellé, miután letette a telefont.
- Miért vagyok itt? – szerette volna tudni az okát, hiszen mintha agymosáson ment volna keresztül, semmire sem emlékezett.
- Volt egy kis baleseted. Vagyis nem is kicsi. Mesterséges kómában tartottak, majd megműtöttek – mondta barátja, de ennél a pontnál arca elsápadt és nem nézett Harry szemébe. – Már kezdtek lemondani rólad – suttogta és egy könnycsepp gördült végig arcán.
- Miért? – tette fel ismételten a kérdését.
- Nem keltél fel. A gyógyszerek hatástalanok voltak. Kómába estél. Nem reagáltál semmire, csak feküdtél. Lélegeztető géppel lélegeztettek. Tudod milyen érzés volt ezt végignézni? – fakadt ki. Egyre több könnycsepp folyt nem csak az ő arcán, de a Harryén is. – Egy percre sem mozdultam el mellőled. Féltem, hogy mire visszajönnék már… már… - túrt a hajába és az ablakhoz sétált. Képtelen volt befejezni a mondatot.
Harry épp mondani készült valamit, de ekkor belépett az orvos. Felvázolta a helyzetet, elmondta ugyanazt, amit Louis, csak az ő szájából okosabbnak tűnt.
- Ha minden jól megy, négy hét és hazamehet – mosolygott rá kedvesen a főorvos.
- Négy hét? De hát nekem dolgom lenne – próbált felülni az ágyában Harry, mire Louis óvatosan, de határozottan visszanyomta.
- Nem. Semmi dolgod sincs. A turné lemondva.
- Hogy mi? – kérdezte kicsit erőteljesebben a javasoltnál, így azonnal a mellkasához kapott, és köhögni kezdett.
- Ez egy jó jel. Az emlékezetének semmi baja sincs, viszont nem szabad belelovallnia magát semmibe sem. Pihennie kell, hogy minél hamarabb felépüljön. Ezt szeretné, nem igaz?
- De, igaz. – nézett rá belenyugvóan.
Harry állapota lassan, de biztosan javult. Így, hogy már ébren volt, Louis haza mert menni kicsit pihenni. Nem túlzott, mikor azt mondta, hogy mindig mellette volt, hiszen csak enni és WC-re járt ki. Harry minden nap élvezhette valaki társaságát, ugyanis felváltva voltak bent nála. A rajongók is folyamatosan üzentek neki.
Az idő, ahhoz képest, hogy Harry börtönben érezte magát, csak úgy repült, már második hete, hogy felébredt. Már járókeret nélkül sétálgatott a folyosón. Igaz, még elég lassan, de már ment. Az akkori vendége, Niall, szépen lassan totyogott mellette és jókat beszélgettek.
Elértek a recepcióhoz, ahol egy fiatal hölgy beszélt az akkori ügyeletessel.
- Köszönöm a segítségét - mondta az ismeretlen nő. Harry megállt és a hangra koncentrált.
- Minden rendben van? – hadonászott kezével Harry szeme előtt Niall.
- Már hallottam ezt a hangot – mondta inkább magának, mintsem valaki másnak.
- Jól vagy? – kérdezte újból Niall.
- Sissy – dünnyögte az orra alatt, de mégis elég hangos volt ahhoz, hogy Sydney meghallja.
- Mit mondtál? – fordult Harry felé. Szemei vörösen izzottak.
- Sissy – ismételte meg. Niall csak értetlenül állt mellette. Nem értette a szituációt.
Sydney úgy nézett rá, mint aki szellemet lát és egyből elhagyta az épületet. Harry a szemével végig követte őt.
- Mi volt ez, haver? – kérdezte Niall.
- Nem tudom – válaszolta Harry bizonytalanul, vállát megrántva.
Niall visszavezette a szobájába azzal az indokkal, hogy jobban tenné, ha most pihenne egy kicsit és az előbbiek után Harry is így látta jónak.
Eltelt még egy hét, Harry egyre jobban érezte magát, de volt valami, amit nem mondott el senkinek sem. Ezt mindenki tudta és látta, de nem igazán kérdeztek rá. Nem azért, mert nem érdekelte őket, hanem inkább azért, mert nem akarták, hogy bármiféle felesleges impulzus érje, ami esetleg hátráltathatja őt a gyógyulásban.
- Pontosan mi történt velem? – kérdezte Harry Louistól egyik délután.
- Mikor? – nézett azonnal félre Louis.
- Tudom, hogy tudod, mikor. Úgy érzem, valamit nem mondtok el nekem. Mintha lenne még valami, amit tudnom kéne. Vagyis éppen ez az, hogy nem kéne és nem is tudom. Nem teljesen tiszta a szituáció – adott hangot kételyeinek, mire Louis szemeibe bűntudat csillant meg.
- Karamboloztál egy fával. Harry, ez ennyire egyszerű. Nem kellett volna autóba ülnöd. Még nem voltál teljesen józan – magyarázta.
- Értem. Köszönöm Louis – ölelte meg egyik karjával.
- De ezt már hallottad. Nem először mondtam el én se és gondolom mindenkit kifaggattál.
- Igen, de mind ugyanezt mondjátok, tehát csak beképzelem, hogy valami más is van a háttérben vagy mindannyian hazudtok, ami azért meredek lenne - nevetett fel kínjában. Louis, mint aki meg sem hallotta Harry utolsó mondatát, terelte a témát.
- Apropó! Hallottam dolgokat. Szeretnél róla beszélni? – ültette le barátját egy, a folyosón lévő székre, majd helyet foglalt mellette.
- Niall… - suttogta orra alatt, így barátja nem érthette. – Nem tudom megmagyarázni. Megláttam, pontosabban meghallottam azt a lányt és ismerős volt. Nem tudom honnan.
- Harry, annyi rajongóval találkoztál már. Ez teljesen normális.
- És honnan tudtam a nevét? – kérdezte egy kicsit ingerültebben.
- Nem tudom. Megérzés. Ne képzelj bele többet a kelleténél – tette kezét barátja vállára és nyugtató hangon beszélt hozzá.
- És az álmokkal mi a helyzet? – egyre vörösödött Harry szeme.
- Milyen álmokkal? - nézett rá értetlenül.
- Amiket azóta álmodok. Mindegyikben ugyanaz a lány van – könyökölt térdeire és a szemét dörzsölte. Louis nem tudott mit mondani. – És… - folytatta, de abba is hagyta.
- És? Harry, kérlek, mondd el – hajtotta lentebb fejét, hogy láthassa barátja arcát.
- Az álmaimban én nem én vagyok.
- Ezt hogy érted?
- Egy másik ember. Mindig ugyanaz a teljesen hétköznapi fiú – tartott némi szünetet. – Az egyikben beszélgetek a lánnyal egy közösségi oldalon keresztül. Minden üzenetemnek súlya van. Mintha… nem tudom. Tényleg nem – temette tenyereibe fejét.
- Harry, kezdesz begolyózni. Gyorsan gyógyulj meg, és húzzunk innen, mert a végén tényleg bezáratnak… csak egy másik osztályra – viccelődött Louis, de érződött a hangjában a döbbenet és az aggodalom.
Harryt igencsak megviselték a bent töltött hetek, de elérkezett az a pillanat is, amikor végre kiengedték.
- Jó újra kint – szippantott bele a levegőbe miközben nyújtózkodott egyet.
- Ezt úgy mondtad, mintha a börtönből szabadulnál – jegyezte meg mosolyogva Niall.
- Lényegében olyan is volt – mosolygott vissza Harry.
Bepakolták Harry cuccait a csomagtartóba és még mielőtt a rajongók felfedezhették volna a hátsó ajtót, elhajtottak.
Anne izgatottan várta haza egyetlen fiát. Jól megszorongatta a hazaérkezőt, majd a nővére is ezt tette, persze mindketten ügyeltek, hogy ne nyomorgassák túlzottan meg Harry még sebhelyektől hemzsegő testét. Hiába látogatták, itthon mégiscsak jobb volt látni.
- Annyira hiányoztál – suttogta fia nyakába Anne és a könnyeivel küszködött.
- Kérlek, ne sírj, mert akkor én is fogok – nevetett rá.
- Oké, nem fogok. Örülök, hogy jobban vagy – szorította magához még egyszer.
Anne szeméből az elmúlt hónapok gyötrelmei mind kiolvashatók voltak. Szemei alatt a hatalmas karikák árulkodtak arról, hogy nem igazán aludt. Mosolya is fáradságot tükrözött, de mégis őszintébb volt, mint valaha.
Harry kimerülten dobta le magát a kényelmes kanapéra.
- De hiányzott már az otthonom – terült el és körbenézett a nappalin. Minden a helyén volt úgy, ahogy hónapokkal azelőtt hagyta, csak sokkal tisztább. – Anya, te takarítottál így ki? – kérdezte hátrafordulva.
- Igen. Az orvos külön kért rá. Az elkövetkező időben is én fogok. Alaposabb vagyok, mint te vagy egy takarító – ült le mellé. A többiek is követték.
- Louis, külön köszönöm, hogy mellettem voltál – nézett az említettre.
- Ezt bárki megtette volna, igaz? – nézett a srácokra, akik egyetértően bólogattak.
- Mindenkinek köszönöm – nézett végig mindenkin.
Harry a kimerültségére hivatkozva idő előtt elment aludni. Álmai viszont most sem hagyták nyugodni.
- Miért tetted ezt? – kérdezte tőle Sydney.
- Sajnálom. Nem voltam magamnál, nem tudtam, mit csinálok. Szeretlek Sissy – dadogta Harry és a hajába akart túrni, ha lett volna. Ám göndör fürtjei eltűntek.
Haja túl rövidnek bizonyult ehhez a mozdulathoz. Kezére nézett, mintha az lett volna a bűnös haja nemléte miatt. Ekkor észrevett egy feliratot a tenyerén. Először túl homályos volt ezért közelebb emelte kezét a szeméhez és a betűk egyre láthatóbbá váltak, de még mindig nem tudta kiolvasni. A vele szemben álló lányra nézett, akinek sminkje elfolyt a sírástól, arca pedig meggyötört volt. Újra a kezére nézett és a felirat teljesen olvashatóvá vált: „Gyilkos”
Ebben a pillanatban Harry riadtan ült fel az ágyában. A levegőt kapkodta és homloka verejtékezett.
- Bassza meg – suttogta a sötétbe nézve.
~
- Sydney, drágám! Ki kéne egy kicsit kapcsolódnod. Nem megyünk el egy wellness hétvégére? – ült le mellé anyukája.
- Nincs hozzá kedvem – válaszolta a felhúzott térdét figyelve.
- Tudom, hogy fáj, de nem emésztheted magad életed végéig.
- Ki mondta ezt? – nézett anyja szemébe.
- Kicsim, annyi minden vár még rád, annyira fiatal vagy még. Élned kell!
- Neki is kéne! Ő sem érdemelte meg. Rá is annyi minden várt még és mi lett vele? Meghalt! Érted? Meghalt! Soha többé nem láthatom, nem ölelhetem magamhoz. Nem mondhatom el neki, mennyire is szerettem és azt sem, hogy mindig fogom. Tudod te milyen érzés elveszíteni a számodra legfontosabb személyt? Elveszíteni végleg? – kiabált, de hangja így is néhol elcsuklott.
Melissa nem mondott semmit csak szorosan magához húzta. Sydney anyja pulóverébe kapaszkodva zokogott tovább.
- Szeretem őt – suttogta.
- Tudom.
- Miért történik ez pont velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – nézett édesanyja szemébe.
- Semmit, te semmit sem tettél. Az élet néha ilyen. Kegyetlen. De te erős vagy és túljutsz ezen, én tudom – érintette meg Sydney orra hegyét mutatóujjával és egy aprót mosolygott.
Sydney az iskolában is egyre rosszabbul teljesített és a barátait is sorban vesztette el, mivel nem igazán tartotta velük a kapcsolatot. Egyre inkább érezte azt, hogy senkinek sincs szüksége rá, hogy egyedül maradt.
Századszorra is lejátszotta magában a találkozásuk pillanatát és mint egy film, megjelent előtte a kép, ahogyan mindketten másfelé figyelnek és vállal összeütköznek Bennel. Sydney látta maga előtt saját arckifejezését, és tisztám emlékezett a Benére is. Századszorra is egy keserédes mosoly jelent meg arcán, amit könnycseppek követtek, mint ahogy annyiszor már.
Képtelen volt érzéseit magában tartani. Ki kellett beszélnie valakinek, aki nem ítéli el és nem szánakozik rajta. Tudta, kit kereshet ilyen esetekben, de nem volt benne biztos, hogy még szóba áll vele.
- Szia – szólt bele halkan a telefonba.
- Szia – válaszolta Brittany érzelemmentesen. – Mit akarsz? – tette hozzá másodpercek múlva.
- Beszélni veled.
- Hallgatlak!
- Személyesen. Kérlek – gyűlt egyre több könnycsepp Sydney szemébe, ahogy barátságukra gondolt és hogy milyen hamar váltak idegenné.
- Gyere át – mondta, de hangja még mindig nem fejezett ki semmilyen érzelmet sem.
- Köszönöm – suttogta, majd bontotta a vonalat és egyből a cipőjéért szaladt.
Amilyen gyorsan csak tudott barátnője házához sietett, majd kopogtatott az ajtaján. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Brittany szigorú tekintete fogadta Sydney még mindig könnyes és vörös tekintetét. Lehajtotta fejét.
- Darabokra hullik a világom – mondta kellő magabiztossággal, de a földet nézve.
Brittany nem mondott semmit csak arrább állt az ajtóból, hogy barátnője beljebb mehessen.
- Sajnálom, hogy nem kerestelek és azt is, hogy te se engem.
- Kérlek, ezt mellőzük – vágott közbe. – Én nem adtam meg a kellő figyelmet és tiszteletet a történtek után, tehát teljesen jogosan haragudtál meg. Sid, én sajnálom – tördelte ujjait Brittany. Hangja a beszélgetésük óta először fejezett ki érzelmet.
- Nem akarlak elveszíteni – nézett mélyen barátnője fátyolos tekintetébe.
- Nem fogsz – fogta meg kezét, majd szorosan megölelte. – Még nem is mondtam… részvétem – motyogta zavartan.
- Köszönöm – gördült le egy könnycsepp arcán, de többet nem engedett ki.
- Szeretnél róla beszélni? Vagy bármi másról? Szívesen meghallgatlak, ha tudok, segítek is – fogta még mindig kezeit és nyugtatóan simogatta kézfejét.
- Történt valami, amit nem tudok megmagyarázni – nézett át Brittany válla felett a semmibe Sydney.
- Mégpedig?
- A kórházban voltam, intéztem Ben ügyeit, mikor meghallottam a nevemet. Harry volt az.
- Te találkoztál Harryvel? – kerekedtek ki szemei.
- Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a reakciód – mosolyodott el halványan.
- Mondjuk ez nem meglepő. Ő is kórházban volt – magyarázta inkább magának, mintsem Sydneynek.
- Ő szólított a nevemen.
- Beszéltetek is? – egyre izgatottabbá vált.
- Nem érted a lényeget? A nevemen szólított, az istenit – állt fel és idegesen túrt a hajába.
- Sid, kérlek, nyugodj meg! Lehet csak véletlen.
- Hogy lehetne véletlen? – kérdezte egy kicsit ingerültebben, mint ahogy kellett volna. Viszont egy apró tényezőt nem árult el. Hogy nem az anyakönyvezett nevén, hanem a Bennel titkos becenevén szólította.
- Jó, bocs, jogos. Igazad van, de ez annyira… bizarr – nézett rá Brittany.
- Ne haragudj, nem kellett volna kiabálnom – ült vissza a helyére. – Nem tudok, mit kezdeni a helyzettel. Nem értem, hogyan lehetséges ez.
Sydney és Brittany is értetlenül álltak a helyzet előtt, de ahogy mondani szokás: semmi sem történik ok nélkül. És ez ebben az esetben is tökéletesen igaznak bizonyult.
