10. fejezet

Harry bandatársai szóról szóra mindent elmondtak neki azt is, hogy a menedzsment szervezte meg az ál-baleset történetét és hogy őket is arra kényszerítették, hogy ezt mondják neki. Hiába tudta a göndör, hogy nem fának ment, a baleset részletei nagyon sokkolták.

- Ti ezt végig tudtátok? - kérdezte a könnyeivel küszködve.
- Igen, de meg kell értened minket is. Hallgatnunk kellett mindenről - mentegetőzött Liam.
- És az senkit sem érdekelt, hogy velem mi van? Mindenki csak saját magával volt elfoglalva? Eszetekbe se jutott, hogy eközben én mit éltem át? Tudtam, hogy nem egy fa volt. Tudtam, de ti hülyét csináltatok belőlem - fakadt ki. Már lassan kiabált és felállva hadonászott kezeivel.
- Ne haragudj ránk! Azt hittük így lesz a legjobb mindenkinek, de tévedtünk - szólalt meg Niall is.
- Én nem haragszom, csak csalódtam - ült vissza a helyére. - Azt hittem, bennetek bízhatok, hogy ti őszinték vagytok velem - nézett rajtuk végig.
- Harry, azzal hogy most mindent elmondtunk, kockáztatjuk a karrierünket miattad - nyomatékosította a "miattad" szót Zayn.
- És mégis megtesszük, mert te fontosabb vagy. Te a barátunk vagy - folytatta Louis.
- Ezt köszönöm is! Jól esik, hogy ha később is, de elmondtátok - eresztett feléjük egy erőtlen mosolyt. - De ha nem haragudtok, el kell mennem Sydney-hez.
- Még mindig beszélsz vele? - kerekedett ki Liam szeme.
- Ami azt illeti, sz éjszaka is nála voltam - ezúttal az a mosoly, ami megjelent az arcán, cseppet sem volt erőtlen. Sőt.
- Nocsak, nocsak, egy baleset még jól is elsülhet? - veregette vállba.
- A baleset óta látomásaim voltak teljesen addig, amíg meg nem ismertem Sid-et. Szerintem ez egy égi jel vagy valami ilyesmi - kapott a tarkójához zavarában. - Most viszont mennem kell. És még egyszer köszönöm, srácok - nézett vissza a bejárati ajtóból, majd az autójába pattanva úton is volt Sissy-hez, a szíve választottjához. És ezúttal szó szerint.

Már minden tisztázódott a fejében. Tudta, hogy nem véletlenül találkoztak, tudta, hogy az sem véletlen, hogy Sydney volt barátja szívével kell élnie. Mindent értett. És biztos volt benne, hogy mit akar. Vele akar maradni. Megszerette, hiszen hallgatott a szívére, minden egyes dobbanására. Életében először érezte azt, hogy helyes úton jár.

Igaz, gyorsabban ment a megengedettnél, de épségben odaért a házhoz. Becsengetett, de csak Sydney anyukája nyitott ajtót.

- Jó napot! Én Sissy-t keresem - mondta zavartan.
- A temetőbe ment, de ha gondolod megvárhatod - invitálta beljebb, de Harry nem ment bele.
- Inkább megkeresem - mosolygott, de már indult is a kocsihoz.

Hamar megint úton volt, de most sokkal rövidebb távot kellett megtennie, ugyanis csak a következő utca vége volt a cél.
Újból leparkolt, majd sietősen lépte át a temető kapuját. A szemével szorgalmasan kereste a lányt, szíve gyorsan vert. Nem tudta, hogy mit fog a történethez szólni és azt sem, hogy ezek után még együtt maradhatnak-e.

Körülbelül tíz perc gyors séta után meglátta, ahogyan Sid a térdére rogyva sír egy korom fekete sírhely előtt. Halkan mögé lépett, majd megszólította.

- Sissy!
- Jézusom! - kapott a szívéhez. - Megijesztettél - állt fel és letörölte az arcán maradt könnycseppeket.
- Ne haragudj, nem ez volt a célom - lépett még egy lépéssel közelebb.
- Mit keresel te itt?
- Mindent tudok. A balesetről és az utána történtekről - váltott komoly hangnemre.
- És meg is osztod velem vagy csak állsz ott, mint egy darab fa?
- Feltehetőleg Ben kocsija lerobbant, én pedig belehajtottam. Az orvosok úgy állapították meg, hogy Ben sosem lett volna teljesen egészséges, nekem pedig egy új szívre volt szükségem. Így én lettem az, akit megmenteni kívántak. Ezért a látomás, ezért volt az is, hogy tudtam a beceneved. Minden a szív miatt történt. Nem volt véletlen - tenyerével közrefogta a lány arcát, majd vészesen közelített felé. - És ha már Ben nem lehet melletted, én szeretnék - suttogta, majd megszüntette a távolságot.

Sydney könnyei újra eleredtek. Úgy érezte, mintha Ben tért volna vissza mellé, biztonságban tudta magát. Hitt Harrynek és bármennyire is szerette Bent, Harryvel tovább tudott lépni. Újra boldog volt.

- Szóval így, hogy minden kiderült, az én feladatom elfogyott - mosolyogtam, majd megszorítottam a velem szemben álló lány kezét. Nézni, ahogyan Harry és az én Sissy-m egymásba gabalyodva boldogok, fájt, de engem is boldogsággal töltött el.
- Itt a vége? Akkor te már mész is? - kérdezte szinte kétségbeesetten.
- Úgy néz ki - mosolyogtam, könnyűnek éreztem magam. Egyre könnyebbnek. - De úgy látszik, neked is.
- Tessék? - kérdezte értetlenül pislogva.
- Nézz a karodra, nézz magadra. Te is teljesítetted a feladatodat - mosolyogtam rá.
- Az én feladatom az lett volna, hogy téged kísérjelek végig vagy mi? 
- Meglehet. Bármi is az, megcsináltad. Rád is vár a nyugalom - magamhoz öleltem és az ölelés közben mindketten szertefoszlottunk.

- Harry, te is látod ezt? - mutatott Sissy egy fénycsóvára, ami a síron keresztül a földben talált örök nyugalomra.

Mindketten mosolyogva álltak, tudták, hogy Ben volt az. Ben, aki feláldozta magát Harry és Sissy boldogságáért, hogy mindent megtett azért, hogy ők egymásra találjanak. Minden rémálom, minden hallucináció, minden megmagyarázhatatlan dolog miatta és értük volt.

9. fejezet

-Érdekel mi is juttatott engem ide hozzád? - kérdeztem komolyan.
-Hát hogyne érdekelne Ben Davies története. - mosolyodott el, de én képtelen voltam erre, hiszen mégiscsak a halálomat készülök elmesélni.

Azon az estén a legszebb öltönyömet és a hozzá tartozó csokornyakkendőmet öltöttem magamra. Még édesapám is megdicsért, pedig az ő szemében mindig is egy senki voltam.

- Mielőtt elviszed a bálba, hozd őt haza. Szeretnék rólatok egy fényképet készíteni. - ölelt meg édesanyám szemében könnyekkel. - Az én kicsi fiam felnőtt. - sírta el magát.
- Ugyan Anya, ez csak egy bál, nem a világ vége. - mosolyodtam el.
- Igen, ez egy bál, de utána már a költözés, az esküvő és a gyerekek jönnek. Saját család, külön élet.
- Hé, ne szaladj ennyire előre, Anya! - szakítottam félbe. - Egyenlőre még itt lakom, a gyerekek és a költözés sem szerepel a rövidlejáratú terveim között. Az viszont igen, hogy most elindulok Sissyért, mert különben késni fogunk. - pusziltam meg a homlokát búcsúzóul, majd a kocsikulccsal a kezemben kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva a pityergő édesanyámat és a kivételesen nem rideg apámat.

A kocsi rosszalkodott. Nagyon nehezen indult be, majd le is állt a motor. Ezt eljátszotta velem háromszor is, de negyedszerre már úgy tűnt, minden rendben. Letolattam a felhajtóról és a kerekek alá gyűrtem az országutat. 

Nyolcra kellett odaérnem. A kocsi órájára pillantottam, ami háromnegyed nyolcat mutatott, tehát még időben voltam. Bekapcsoltam a rádiót, hátha valami pont olyat adnak, ami nekem is tetszik. Igen, a zenei ízlésem egy kicsit durva a rádióhoz, de hátha. Lapozgattam a csatornák között, de semmi. Csak azért, hogy legyen egy kis háttérzaj, nem kapcsoltam ki, csak levettem a hangerőt.

- És a következő dal a One...
- Mondd, hogy Republic, kérlek! - beszéltem a bemondónak, habár tök feleslegesen.
- ... Direction-től a Midnight Memories lesz.
- Szuuuuper! - tapogattam a hangerőszabályzó után, de nem találtam. 

Kénytelen voltam levenni a szemem az útról egy pillanatra és azonnal még halkabbra vettem. Ahogy visszanéztem, a másik sávban a velem szembejövőnek a ködlámpája is égve volt, ami kicsit nagyon vakított. 

- Barom! - néztem a visszapillantóba, de az autó eltűnt. Teljesen megfeledkezve magamról kaptam a tükörhöz és egész testemmel közelebb hajoltam, hogy jobban belássam a mögöttem lévő teret, de sehol semmi. - Mi a...?! - húzódtam félre. A slusszkulccsal a kezemben szálltam ki és néztem körbe. Miután megállapítottam, hogy kezdek begolyózni, visszaültem a volán mögé. 

Ha az előbbi eset nem lett volna elég, akkor a kocsim még rátett egy lapáttal, ugyanis a rádió elindult anélkül, hogy a kulcs a helyén lett volna. Harry szólója következett. Annyira meglepett az eset, hogy észre sem vettem, hogy valaki éppen felém hajt szinte padlógázzal. Amikor a dalban Harry ordít, mert azt nem nevezem még ma sem éneklésnek, akkor csapódott belém. 

Azt hiszem elvesztettem az eszméletem, de még magamhoz tértem. Hallottam, hogy csörög a telefonom, de annyi erőm már nem volt, hogy megkeressem. Erőtlenül csukódott le a szemem, úgy vélem, örökre. 
Már akkor szellem lehettem, mert kicsit távolabbról láttam, ahogyan a mentősök próbálnak tenni valamit, de mindhiába. Kristály tisztán értettem, ahogyan arról beszélnek, hogy engem megmenteni nem tudnának, legalábbis nem száz százalékig, míg Harrynek a szíve sérült. És az nekem ép maradt.

- Soha nem csináltunk még ilyen műtétet. - adagolta a műtőorvos a csapatának - Itt az ideje. Harold Edward Styles szíve menthetetlen, és kész csoda, hogy még vannak életjelei. Ben Daviesnek az agya károsult olyan mértékben, hogy ha meg is próbálnánk menteni, nem lenne sosem teljesen ép. Döntenünk kell. - nézett végig a csapatán.
- Kapja meg Harry a szívet. Ő nem halhat meg! - szólalt fel egy fiatalabb nő. Biztosan rajongó volt, vagy ilyesmi.

Teljes mértékben igaza volt, de azért mellette állva fájt ezt hallani. "Ő nem halhat meg." Én igen? Engem hagyhatnak veszni csak azért, mert nem vagyok annyira tehetséges és túlértékelt, mint a mellettem lévő ágyban fekvő áldozat? Nem is áldozat. Ő okozta az egész balesetet, mégis ő ússza meg.
Akkor, ott, abban a percben nagyon dühös lettem. Olyannyira, mint még soha. Harry végül megkapta a szívemet, de azt nem tudta, hogy vele együtt a szívem választottját is.  

-De Ben, hogy lehet az, hogy senki sem tudta, hogy nem egy fának ment?
-A menedzsmentnek megvannak a kapcsolatai. Amint hallották a hírt, hogy mi történt, szervezkedni kezdtek és mint mindig, addig nem álltak le, amíg a céljukat el nem érték. Mert végül is mekkora botrányt szült volna az a tény, hogy a kedvenc tinisztárjuk részegen egy éppen bálozni készülő, tök ártatlan ember halálát okozta?
-De ez... kegyetlen. Bármit a szőnyeg alá képesek seperni?
-Bármit azért nem, mert mint mindig, most is ki fog derülni az igazság. 
-Hála neked, Ben.
-Hála Harrynek és Sissynek. - csend telepedett ránk. Éreztem, hogy már csak egy valami van hátra, és vége. - Tudod mi a legrosszabb? Hogy láttam abban a kék ruhában. Gyönyörű volt, mint mindig, de mégis másképp ragyogott. És nem ölelhettem magamhoz, nem csókolhattam meg, nem törölhettem le a könnyeit, amik abból a tévhitből kezdtek csordogálni, hogy meggondoltam magam és nem akarok vele bálozni, hogy nem vigasztalhattam meg és nem mondhattam el neki, hogy mindig szeretni fogom. És már sohasem tehetem meg. Ez fáj a legjobban. 

8. fejezet

-Ben, te egyre... Kezdesz eltűnni.
-Tudom. Lassan a küldetésem végére érek. Nem sok időm van még veled.

Az együtt töltött éjszaka után Harry és Sydney is boldogan ébredtek fel, de mindkettejük tudta, hogy van valami, amit egyikük sem tud megmagyarázni.
Harry tisztában volt azzal, hogy a balesete nem éppen úgy történt, ahogy azt neki elmondták és azt is érezte, hogy azóta van vele valami, amit nem lát, csak érez. És ez a valami elég gyakran befolyásolja őt, helyette cselekszik, és nem képes uralni önmagát. Mindig ez az ismeretlen dolog győz.
Sydney csak sejthette, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rendezni gondolatait. Folyamatosan az előző este pörgött a fejében, újra és újra, mint egy meghibásodott kazetta. Először idegenkedett magától a gondolattól is, hogy ő és egy tinisztár, de minél többször játszotta le magában az eddig történteket, annál jobban érezte, hogy megmozdított benne valamit Harry, amit eddig csak Bennek sikerült. Bűntudata lett. Úgy érezte, hogy megcsalja Bent, pedig ő már nincs, ezáltal nem csalhatja meg.

-Most mi lesz? - kérdezte Sid, miközben magára vette a tegnap szétdobált ruhadarabokat.
-Nem tudom. - válaszolta Harry ugyanolyan bizonytalan hangsúllyal, mint amilyennel a kérdést kapta. - Én most elmegyek, beszélek a srácokkal és meglátom, mire haladok.
-Rendben. Ha végeztél, átjöhetsz. - fordult felé Sydney és saját magát is ugyanannyira meglepte ezzel a kijelentéssel, mint a vele szemben álló göndört. Harry szemei tükrözték a benne lejátszódó érzéseket. Nem csak most, mindig. Utálta, hogy nem tudja leplezni, mikor mire gondol, vagy hogy egyes események, milyen hatással vannak rá.
-Oké. Itt leszek. - hangja erőtlenül bolyongott a szobán át addig, amíg Sid füleire nem talált.
Mielőtt Harry elhagyta volna a számára annyira csodálatos emlékekkel teli épületet, még egy búcsúcsókot lehelt az emlékek okozója szájára.

-Nem fájt őket így látni? Ben, te a saját boldogságodat adtad más pasi kezébe. Ráadásul nem akárki kezébe. Harry bármikor tönkreteheti Sydney-t, te mégis bízol benne ismeretlenül is. Ez csodálatra méltó, de egyben hatalmas butaság is.
-Igen, de emlékeztetlek, Harry miattam él. Ha én élek, akkor ő most nem. Ő azzal él, amivel eddig nekem kellett. Az én szívem dobog benne. Tehát azt kell szeretnie, akit én szerettem azzal a szervvel. Érte kell élnie, ahogyan azt én tettem volna. 

Harry idegesen lépkedett Liam bejáróján, majd egy hosszabb csengő után, kinyílt előtte a hatalmas, távvezérlésű kapu utat nyitva a már majdnem palota nagyságú épülethez. Harry, mint aki repülni tud, szelte át a hatalmas zöldet és nyitott be az otthonba.

-Szia, Harry! - fogta karja közé barátját a ház ura - Mi járatban? - kérdezte a szemébe nézve.
-Szia! - köszönt Harold is kissé feszülten.
-Hozhatok valamit enni, inni? - kérdezte a nappaliba invitálva, ami maga nagyobb volt, mint az én házam egyben.
-Egy kis ásványvíz jól esne. - nézett Liamre, aki már fordult is a konyhába, majd visszatért egy tálca, két pohár és egy üveg ásványvíz kíséretében.
-Szóval, mi a látogatásod oka? Abban biztos vagyok, hogy nem az érdekel, én hogy vagyok. - nevetett fel kissé ércesen.
-Nos, a baleset... - kezdett bele, de Liam egyből a szemét forgatta. Azok a szemek nem tudnak hazudni. Minden egyes pillantásából a bűntudat és a sajnálat tükröződik. Harry csak azt nem tudta eldönteni, hogy sajnálat a balesete miatt vagy valami egészen más miatt.
-Jól vagy? - kérdezte ezzel is próbálva a témát terelni, holott tudta, hogy ha Harry egyszer a fejébe vesz valamit, attól semmi és senki sem tántorítja el.
-Nem. Vagyis igen. - sütötte le szemét a göndörebbik - Nem tudom. Liam, légy velem őszinte! - kérte barátját és könyörgő szemeit ráemelte. Az említett személy csak egy nagyot nyelt és egy alig láthatót bólintott. - Nem egy fának mentem, igaz? - kérdezte Harry olyan komolysággal, mint amilyennel még soha semmit.
Liam nemleges irányba rázta meg a fejét még észrevehetetlenebbül, mint ahogyan az előbb bólintott.
-Engem ki fognak nyírni a többiek! - állt fel idegesen.
-Miért? - tudta, hogy most megvan! Tudta, hogy Liam elgyengült, hogy most kifaggatható állapotban van. Habár Harrynek papírja van arról, mi is történt vele, ő a társaitól, a barátaitól akarta ezt hallani.
-Elmondom, mert jogod van tudni, de csak úgy, ha mindenki itt van. Egyedül nem vállalom érted a felelősséget, haver. A menedzsment két lábbal fog kirúgni, de akkor nem csak engem. - váltott a kétségbeesett szerepről komolyra.
-Rendben. Akkor azonnal szólok nekik. - mondta, majd már a kezében is volt a a telefonja.

Végigtárcsázott mindenkit, és meglepő módon, a "baj" hallatán mindenki megszakította tevékenységét és rohantak Liamhez.

-De, Ben?
-Igen? - emeltem rá a tekintetemet.
-Ha Harry tudta, akkor miért kellett neki elmondani?
-Tudod, ha süt a nap feletted, akkor rengeteg barátod van, de az esőben, a hóviharban mutatkozik meg az, aki igaz barát. Harry arra volt kíváncsi, ér-e nekik, a barátainak annyit, hogy kockáztassák érte a karrierjüket, hogy tényleg igaz barátokra lelt-e személyükben vagy csak holmi "médiabarátokra". Ők négyen azonban Harry esernyői lettek az esőben és bundakabátja a hóviharban. Ők négyen végül mindent megtettek érte és mindent elmondtak neki töviről-hegyire. Helyrerakták a hiányzó elemeket, megválaszolták a levegőben lógó miérteket.
-Ben! Nézd! A kezed! - kapta egyik kezét idegesen a szája elé, a másikkal pedig az említett testrész felé mutatott.
-Igen, már nem látszik. Erőtlenebb is vagyok, érzem. Lassan ideje mennem!
-Még ne! - kapott a karom után, ami azon nyomban szertefoszlott. Már a fényt is láttam, tudtam, tényleg nincs sok hátra.

7. fejezet

Harry úgy csókolta Sydneyt, mintha az élete múlna rajta. Mintha, ha ajkai nem érintenék Sissy ajkait, azonnali halál várna rá. Mintha oxigén után kapkodna. Harry azonban nem csak ajkaival szerette volna érinteni őt. Kezei bejárták egész testét, majd az egyik keze a derekán, a másik pedig az arcán állapodott meg. Sydney eközben hevesen gombolta ki Harry ingét. Amikor Harry felfogta, hogy Sid mibe is kezdett bele, hatalmas, féloldalas mosolyra húzta  száját, azonban szinte egy másodpercig sem tartott, hiszen Sydney is olyannyira élvezte azt a pillanatot, amikor ajkaik találkoztak, hogy nem engedte ettől tovább szabadon Harry ajkait. 

Sydney végigfuttatta, először csak az ujjait, később azonban az egész tenyerét Harry meztelen mellkasán. Mintha meg akarta volna vizsgálni minden egyes tetoválását, minden egyes pólusát, minden egyes porcikáját. Szabad szemmel nem látható szikrákat vetett Sydney érintése. És minden egyes érintéssel nagyobbakat. Mint az újévi tűzijáték. Kezdetben csak a bemelegítő csodák reppennek fel az égre, aztán jönnek az egyre nagyobbak, szebbek, tüzesebbek és veszélyesebbek. Itt sem volt másképp. Hamar kerültek le a ruhadarabok, és amikor Sid keze Harry bokszerének a pereméhez ért, akkor kezdődött el a finálé. Akkor lőtték fel a legszebb és legveszélyesebb tűzijátékot.  

-Olyannyira összegabalyodtak, hogy Harry az egész estét Sydneyvel töltötte. Késő éjszaka, amikor alvásra került a sor a mézédes éjszakából rémálom vált. Muszáj voltam nekik egy újabb jelet küldeni. És sajnos más nem jutott az eszembe.
-Mit tettél, Ben?

Harry valamilyen hirtelen felindulásból átkarolta Sid derekát és közelebb húzódott hozzá. Meztelen testük között egyetlen egy hajszál sem fért volna el. Sydey félálmában elmosolyodott és Harry kezeire futtatta kezeit. Pár perc után Harry nem bírt magával. Nyomasztotta belülről valami. Úgy érezte, mintha nem ő lenne. Mintha elvesztette volna az irányítást saját maga felett. Elseperte Sid haját a tarkója elől és három gyengéd, lágy csókkal hintette a szabad bőrfelületet. Ezek után egyre lejjebb haladt a gerince vonalában. Amikor a háta közepénél járt, hirtelen megállt és hatalmas kezével fejezte be az elkezdett cirógatást. 

-Sissy, remélem nem bántad meg, hogy velem élted át az első együttlétedet. - suttogta fülébe, majd a fülcimpáját óvatosan megharapta. 

Sydney először csak halkan felkuncogott, aztán rájött, hogy ezt most nem álmodja. Ez a valóság. Mégsem stimmel valami. Ő ezt már átélte. Bennel. És ahogy lepergett a szeme előtt az este, és az előtte történtek, akkor fogta fel. Harry mindent ugyanúgy csinált, mint Ben a legelső alkalommal. És az a mondat, amit az előbb a fülébe súgott is elhangzott már egyszer, csak egy másik szájból. 

Azonnal kipattant az ágyból. A takarót maga köré csavarta. A korom sötétségben is jól kivehető volt a könnyel áztatott szempár. Harry ebben a pillanatban, mintha álmából ébredne, értetlen tekintettel figyelte az éppen robbanni készülő lányt. Mint egy hibás tűzijáték, ami még a földön felrobban. Ám cseppet sem olyan szép, mint azok a társai, akik kivárják, amíg a levegőbe érnek. Harry szemében mégis ő volt az este fénypontja. 

-Ki vagy te? Mégis ki a fene vagy te? - Sydney suttogva kiabált, miközben ujjai belefehéredtek a takaró szorításába.  
-Harry. Ki lennék? Sissy, jól vagy? - állt fel ő is, nem foglalkozva azzal, hogy Ádám kosztümben volt. 
-Miért szólítasz így? Miért viselkedsz velem így? Miért vagy kibaszottul olyan, mint Ben volt? Mi a franc folyik itt? Mondd azt, hogy ez csak egy szar vicc. Hogy ő kért meg erre, és mindjárt belép az ajtón röhögve. Kérlek, mondd ezt! - tört ki belőle a zokogás. 

Harry lassan, óvatosan közelített felé. Nem tudta, most mit vált ki belőle: üvöltést és csapkodást vagy odabújást és megnyugvást. Ám meglepetésére az utóbbi jött be. Sydney Harry karjai között megtalálta azt, amit oly' régóta keresett: a biztonságot. Hiába akarta tagadni, hiába nem akarta érezni, érezte. Harry mellett biztonságban volt. Egy biztos pontot jelentett számára, ami az utóbbi időben nem volt neki. 
Harry óvatosan az ágy felé vezette a még mindig szipogó lányt, majd lefektette és jól betakargatta, miközben óvatosan ő is a takaró alá fészkelődött. Szorosan magához húzta és néha-néha apró simításokkal, puszikkal próbálta nyugtatni az ágy tulajdonosát. 

-Csodállak téged. 
-Miért? 
-Azt, akit teljes szívedből szeretsz, mással kell látnod. Ráadásul te segítesz neki.
-Nem akarhatom, hogy örökké rám várjon, amikor én már soha nem lehetek vele. Bármennyire is fáj, bármennyire is darabokra hullok minden egyes percben, amikor Harry megérinti őt, az én Sissym így boldog. Vele az lehet. És, ha úgy vesszük, egy részem vele van. Hisz Harryben élek tovább. Harry miattam tud élni. Harry nekem köszönheti az életét, ami tőlem elvett. 

6. fejezet

Lehajtottam a fejemet. Képtelen voltam nézni, ahogy Harry és az én Sissym minden egyes nappal közelebb kerülnek egymáshoz, de mégis boldog voltam.

-Van még valami, amit el kell intézned velük kapcsolatban? – kérdezett rá Sarah arra, amit csak remélni tudtam. Látni akartam, mi is fog kisülni ebből. Végig akartam követni az eseményeket, szóval reméltem, hogy van még velük dolgom.

-Azt hiszem, még van. Nagyon remélem. – mosolyodtam el halványan.

Harry egy hét kutatás után végre sikerrel járt.

-Kérem! Szükségem van arra a bizonyos dokumentumra. – szinte már könyörgött a kórház egyik dolgozójának, akin igencsak látszódott, hogy befolyásolható Harry jelenlétével.

-Az állásomat kockáztatom Önért! – tartotta felé a mutatóujját.

-Biztosítok magának egy másik állást, vagy annyi pénzt utalok át, amennyi csak szükséges, de látnom kell. – mondta Mr. Styles olyan komolysággal, hogy a nő nem bírta ki nevetés nélkül.

-Kövessen! – jól körülnézett a hölgy, aztán maga után invitálta Harryt. Végigmentek egy nyüzsgő folyosón, majd hirtelen megálltak. A nő előkotort egy kulcscsomót a köpenye zsebéből, és megkereste a kulcslyukba valót.  Hamar kinyitotta az ajtót, majd miután bementek, belülről bezárta azt. – Ha jól emlékszem, ebben a hónapban hozták be, igaz? – kérdezte a ’November’ feliratot magán viselő, hatalmas fém szekrény előtt megállva.

-Igen. – bólintott és mellé lépett. A nő idősebb volt tőle, és elég magas növésű, de Harry még így is jól láthatta lassan kopaszodó feje búbját.

-Harry Styles. Harry Styles. – ismételgette a nevét, ahogyan a mappák között kutakodott.  – Megvan. – kiáltott fel, majd miután rájött, hogy nem kellett volna ilyen hangosan, a szája elé kapta a kezét, de a másikkal villám gyorsan lapozta fel a megtalált példányt. – Azt mondja, éjjel két órakor és tizennyolc perckor hajtották végre az életmentő szervátültetést.

-Engem az érdekel, miért hoztak be. Ha erre nem tud válaszolni az a bizonyos mappa, akkor semmi és senki sem. – túrt Harry idegesen a hajába, majd az egyik szekrény szélének dőlt. Keze a száját birizgálta minduntalan.

-Oké-oké. Keresem. – válaszolta a hölgy fel se nézve a lapok mögül. – Vizsgálatok eredménye, vizsgálatok időpontja… beteg felvételének időpontja. Közeledünk. – mosolyodott el. – Beteg állapota. Ez az. Megvan. – rakta előre a megfelelő lapot és szemöldökét ráncolva kezdte el olvasni magában.

-Én is hallhatnám? – kérdezte Harry kicsit ingerülten.

-Pillanat. Csak a lényeget keresem.

-Bármi lényeges lehet. – vetette oda hanyagul.

-Rendben. A beteget, vagyis Önt tíz után három perccel vette át kórházunk a mentősöktől. Autóbalesethez lettek riasztva. A bejelentő a másik áldozat, aki sajnálatos módon nem élte túl. A helyszínen két autó roncsolódott és jóval a riasztás előtt történhetett a baleset. – olvasta fel a tényeket, és volt, amit saját kútfőből tett hozzá, mert emlékezett rá.

-Vagyis nem egy rohadt fának mentem neki. – suttogta, és a kezével még mindig a szája szélét birizgálta. – Tudtam. – mondta és azzal a lendülettel ölelte meg a nőt, aki meglepődöttségében köpni-nyelni sem tudott. – Köszönöm. – vigyorgott Harry és megforgatta a levegőben a segítőjét.

-Ugyan már. – igazított öltözékén, miután letette.

-Végig tudtam, hogy igazam van. Maga nélkül nem ment volna. – mosolygott rá. A hölgy szégyenlősen tolta orrnyergén fentebb a szemüvegét, ami a nyakához volt rögzítve egy fekete zsineggel, hogy véletlenül se hagyja ott valahol.

Miután Harry meghálálta a nő segítségét egyből Sydneyhez rohant. Az ajtón türelmetlenül csengetett, szinte folyamatosan. Az ajtót azonban nem Sydney, hanem az édesanyja, Melissa nyitotta ki.

-Jó napot! Sydneyt keresem. Itthon van? – hadarta idegesen Harry, miközben ujjait tördelte.

-Szia! A szobájában. – állt félre az ajtóból, így beengedte vendégüket.

-Köszönöm. – vetette oda a lépcsőről. Felérve kopogtatott bár, de a választ nem igazán várta meg, egyből benyitott. – Ne haragudj! – fordult is sarkon, mikor meglátta a neki háttal, egy szál fehérneműben álló Sydneyt.

-Egy perc. – kiabált ki. Eltelt három, négy perc, majd az ajtó kinyílt. – Készen vagyok. – mosolygott rá.

-Tényleg sajnálom. Meg kellett volna várnom a választ. – szabadkozott Harold zavarában.

-Ugyan már. A fehérnemű ugyanolyan, mint a fürdőruha. És abban általában szoktak látni. – nevetett fel. – Miről szeretnél beszélni? – kérdezte, mikor már mindketten leültek az ágyra.

-Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nekem nem stimmel valami a balesetem körülményeivel? – Sid nem válaszolt csak bólintott. – Igazam volt. Végig éreztem.

-Mit tudtál meg? – dőlt előre testével. Minden porcikája Harryre koncentrált, és egyre kíváncsibbá tette. Nemcsak a történet kezdte érdekelni, hanem a sztár igazi énje is. Megkedvelte.

-Egy másik járművel karamboloztam. A másik illető a kórházba szállítása után órákon belül meghalt. – halkult el.

-Ez rettenetes. – szörnyülködött el. – És lehet valamit tudni a másik személyről?

-Nem igazán. Csak annyit tudok, hogy ő hívta ki a mentőket körülbelül tíz órakor. Kicsit hamarabb. – tartott pár másodperc szünetet, de látta, hogy Sid még várja a folytatást. – A baleset korábban történhetett, mert mire kiértek a mentők, néhány vértócsa már alvadt volt.

-Körülbelül olyan nyolc-kilenc között, igaz? – nézett Sid maga elé és a szeme fátyolossá vált.

-Igen. De miért? – aggódva húzódott hozzá közelebb Harry.

-Melyik útszakaszon jártál akkor éppen? – még kérdése közben sem nézett fel rá.

-A központból kivezető főútszakasz felénél lehettem. De miért? Mi az? Sissy, kérlek, mondj valamit! – kezét Sid kezére simította, de ő azonnal elrántotta azt.

-Te ölted meg őt! – állt fel ülő helyzetéből és már patakokban folyó könnyeivel kiabált Harryre torkaszakadtából.

-Kit? Sissy, mi lett veled? – állt fel Harry is, de hiába lépett hozzá közelebb, Sid folyamatosan hátrált és a fejét rázta nemleges irányba.

-Ne merj így szólítani! Gyilkos vagy! Egy kibaszott gyilkos! – ordított majd a fejéhez kapta kezeit. Egyre esetlenebbé vált, majd hirtelen összerogyott. Harry azonnal érte kapott, így sikerült megkímélni őt egy eséstől, de eszméletét elvesztette.

Ben meggyötört arca villant be. Szemei haragot, de egyben megbánást sugalltak felém. Láttam magamat is, ahogy elé sétálok, és megállok előtte.

-Mi történ Beny? – kérdeztem, kezemet pedig az arcára futtattam. Kezét a kezemre simította és megszorította. – Miért nem válaszolsz? Mondj valamit, kérlek! Bármit! – csordult végig egy könnycsepp az arcomon.

-Idővel mindent meg fogsz tudni. Csak légy türelmes, és szeresd őt! – mondta ki a szavakat. Fájt a tehetetlenség.

-Velünk minden rendben lesz? – kérdeztem egy apró mosollyal, majd felnéztem rá. Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ezután egyre halványabb lett teljesen addig, amíg el nem tűnt. Kétségbeesetten kiáltottam utána, de nem felelt senki.

Harry próbálta visszarántani a valóvilágba Sydneyt, aki a szólongatására lassacskán magához tért.

-Uram Isten! Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Sydney nem felelt csak ajkait Harry ajkaira tapasztotta. Érzelmes, lágy csók vette kezdetét, ami hamarosan egyre mélyebb és szenvedélyesebb formát öltött. 

5. fejezet

2 hetes fogság után Harryt kiengedték a kórházból, ahová Sydney szinte naponta bejárt meglátogatni őt. Együtt kezdtek el nyomozni, mert túl sok dolog történt megmagyarázhatatlanul, és ez mindkettőjüket érintette.

-Biztos, hogy egy fának ütköztem? – kérdezte Harry sokadszorra Liamet, azzal az indokkal, hogy látja, hogy hazudik.

-Igen, Harry. Hányszor kell még elmesélnem? Miért nem fogod fel, hogy egy baleset történt? – vetkőzött ki magából a mindig nyugodt Liam. Hangja tele volt dühvel és haraggal, de szemei megbánást és sajnálatot közvetítettek Harry felé.

-Valami akkor sem stimmel a történettel. – vágta Liamhez, majd sarkon fordult.

-Csak rá ne jöjjön… - morogta az orra alatt bandatársa.

Harry a kocsijába ülve hazafelé vette az irányt, de egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább leparkolt az út mentén és tárcsázott.

-Sydney! – szólt bele a hívott fél.

-Szia! Beszélnünk kéne… - mondta Harry magabiztosan.

-Gyere el hozzánk! – mondta Sydney aggódva, majd bediktálta a címet.

Harry köszönés nélkül bontotta a vonalat és a GPS segítségével Sydneyhez sietett. Kopogtatott az ajtaján, ami azonnal nyílt.

-Gyere be! – állt arrébb Sid, ezzel beengedve vendégét. – Mi volt olyan fontos? – ültek le a kanapéra a nappaliban.

-Csak… - hajtotta le fejét.

-Igen? – hajolt előrébb Sydney és kezét Harry kezére simította. – Minden rendben van? – kérdezte együttérzően. 

-Nem. A barátaim a szemembe hazudnak, és azt hiszik, hogy olyan hülye vagyok, hogy el is hiszem. Nem bíznak bennem? Sydney, miért nem mondják el, mi történt velem? Komolyan, már abban sem vagyok biztos, hogy karamboloztam.

-Akkor mire gondolsz? – nézett rá értetlenül.

-Lehet megtámadtak, és bevertem a fejem. Attól is lehet emlékezetkiesésem. Vagy, ami még valószínűbb, megcsúsztam a színpadon, és akkor üthettem be a fejem úgy, hogy sikerüljön kórházba kerülnöm. – Harry saját magát is be akarta csapni. El akarta hitetni magával, hogy így történt.

-És ezt miért ne mondanák el neked? Harry, vagy az történt ami, vagy valami sokkal sötétebb dolog. – nézett csillogó zöld szemeibe Sydney, ami rabul ejtette őt. Most először látta, milyen csodás szempárral is van dolga.

-Kérhetek valamit?

-Persze. – mosolyodott el haloványan.

-Mesélnél a barátodról? – kérdezte a lány szemeit és arcát fürkészve, de a reakciójából semmit sem tudott kivenni.

-Miért kérsz ilyet? – pislogott egyet, ami következtében kigördült egy könnycseppje.

-Sajnálom! Én csak... – akadt el mondanivalójában – Csak kíváncsi vagyok, ki volt a szerencsés, aki megkaphatott téged. – mondta, de ő maga se gondolta végig. Értetlenül nézett saját magára, majd Sydneyt figyelte. Sydney könnyes arcát Harry felé fordította, majd hirtelen behunyta szemeit. – Megint sajnálom! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most elmegyek. – állt fel Harry és elindult a bejárati ajtó felé. – Kitalálok egyedül is! – mondta, mikor látta, hogy Sydney meg se mozdult.

Halkan csukta be maga után az ajtót, ami előtt még időzött pár pillanatig, majd újra az országutat rótta, most már saját otthona felé.

Már útközben besötétedett, így hazaérve egy gyors vacsora után fáradtan dőlt be az ágyába, ahol még gondolkozott, de nem jutott semmire. Elhatározta, hogy fel fogja keresni a kórházat és érdeklődik az esetéről.

-Majd holnap. – mondta magának és lehunyta szemeit.

Minden második nap próbám volt, de ennek ellenére tudtam pihenni.

-Akkor? Te eljössz ma este? – fordult felém Niall.

-Igen. – bólintottam rá.

Nem sűrűn mozdulhatunk ki, de ha megvan rá az alkalmunk, nem szalasztjuk el.

Este mindannyian egy bárban ültük, mellettünk a biztonságiak, akik árgus szemekkel figyelték az emberek minden egyes mozdulatát, nehogy valaki túljárjon az eszükön és a közelünkbe kerüljön.

Iszogattunk, nem is keveset. Egyre nagyobb hangot adtunk ottlétünknek, ami se nekünk, se a többi ott tartózkodónak sem vált javára, így kénytelenek voltuk feloszlatni a társaságot. Mindenki arra ment, amerre akart. Én és Liam még egy darabig ott maradtunk, hogy kitisztuljon a fejünk, aztán mi is elhajtottunk. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen józan, de az irányításom alatt tudtam tartani a kocsit. Bekapcsoltam a rádiót és pont egy számomra kedves dalt adtak, így elkezdtem én is énekelni a szövegét. Az úton csak én mentem, így nem féltem nyomni a gázt. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, ez pedig még jobban ösztönzött a gyorsaságra. 

Még félúton sem voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Nem akartam felvenni és nem is nagyon érdekelt, ki hívat, így hagytam csörögni. Pár perc után újra próbálkozott az a valaki. Majd harmadszorra is. Mivel nem adta fel, egy gyors mozdulattal a fülemhez kaptam és a hívás fogadása megérintésével felvettem a zenélő készüléket.

-Igen? – szóltam bele sürgetően.

-Én vagyok az. – hallottam az ismerős női hangot, de nem tudtam beazonosítani.

-Ki az az én? – kérdeztem vissza cseppet sem nyugodtan.

-Hát, Sydney. – arcom lefagyott, ahogy a kezem is, amivel a kormányt fogtam.  – Tudom, hogy úton vagy. Kérlek, állj félre. Meg fogsz halni. – hadarta el, amitől még jobban kétségbeestem. A telefon kiesett a kezemből.

-Francba! – csaptam meg a kormánykereket. Gyors körültekintés után lehajoltam és a szabad kezemmel próbáltam kitapogatni, hogy hová is eshetett. – Kellett nekem felvenni! – morogtam az orrom alatt. Amikor kitapintottam, gyors mozdulattal emelkedtem újra a megfelelő pozícióba, de amikor az útra néztem, elszörnyedtem. Százhússzal hajtottam egy, az út közepére kinőtt fa irányába. Úgy éreztem, a becsapódás már elkerülhetetlen, de egy gyors kormányfordítással és a fék lassú, de határozott lenyomásával sikerült kikerülnöm azt a hatalmas szomorúfűzt.

Nem értettem, hogy a francba nőhetett ki  a betonból egy ekkora fa, és hogy miért nem távolították el onnan. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem az egészet. Lassan megálltam és a visszapillantóból figyeltem az utat, de nemhogy fa nem volt ott, még egy bokor sem. Értetlenül kezdtem sétálni visszafelé. Hiába jártam körbe a helyet, semmit sem találtam.

-Csak beképzelted. Még mindig részeg vagy. – csaptam a homlokomra és elindultam a kocsim felé.

Beszálltam és elindulás előtt még a telefonomra néztem. A hívás megszakadt. Lassan haladtam tovább, és már kezdtem azt hinni, hogy a Sydneyvel való beszélgetés sem történt meg, amikor is újra megcsörrent a mobilom. Most is ő keresett, de nem vettem fel. Nem kockáztattam meg újra. Pár perc után egy üzenet jött tőle, és bár csak az első sort láttam, ugyanaz volt, mint amit az előbb elmondott.

Újra az útra nézve láttam meg, hogy valami rohamosan közelít felém. Mire észbe kaptam volna, már késő volt.  Azzal a lendülettel futott belém, fékezés, sőt még csak a fékezés gondolata sem futott végig a gondolatában. Mintha kívülről láttam volna magam, ahogy a földön fekszem, arcom és orrom vérvörös, lábam furcsa pozícióban, csak ahogy a bal kezem is.

-Én mondtam, hogy meg fogsz halni! – pillantottam magam mellé, ahol Sydney gyilkos tekintetével találtam szembe magam. Arca

véres volt, ahogy az enyém is, és egy gonosz, érzelemmentes vigyor ült az arcán. 

Az ijedtség lendületével ült fel Harry az ágyában. Csak egy újabb rémálom. Csak egy újabb este, amit nem tud alvással tölteni. Csak egy újabb ok arra, hogy tovább nyomozzon az ügy érdekében.

-  Hittem, tudtam, hogy Harry nem fogja feladni, ezért is küldtem neki a jeleket. Bíztam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy saját magában és Sissy-ben is tartsa majd a lelket.

-De miért ilyen kegyetlen módot választottál?

-Azért, hogy biztosra menjek. Száz százalékosan akartam tudni, hogy az én Sissym biztonságban lesz. És Harry megadta neki azt a biztonságot, amire szüksége lett volna tőlem. 

4. fejezet

Harry egyszerre volt rémült és nem értette a helyzetet. Az utolsó emléke az, ahogy telefonon beszél Sydneyvel. A rosszullétéről azonban semmi emléke sem volt.

- Mit keresek én megint itt? – tette fel magának a kérdést, és már azon volt, hogy kihúzgálja a beleszúrt tűket.

- Ne! Kicsim ne csinálj butaságot! – fogta le kezeit Anne. Harry a sötétben nem látta, hogy más is van rajta kívül a kórteremben, így amikor meghallotta a hangot, és megérezte anyja érintését megijedt.

- Meg akarsz ölni, anya? – kérdezte mélyeket lélegezve.

- Ezzel még csak ne is viccelj!

- Oké. Bocsi. Miért vagyok megint itt? – kérdezte halkabban.

- Túl nagy stressz ért, ami nem tett jót neked. De egyáltalán nem emlékszel rá?

- Nem. Beszélgettem telefonon, aztán már arra keltem, hogy megint ebben a rohadt kórházban vagyok.

- Kivel beszélgettél? – kérdezte Anne elég szigorú hangsúllyal. Harry tisztán emlékezett rá, de nem akarta elmondani senkinek sem. Egyelőre.

- Nem emlékszem.

- Akkor sem, ha látnád a számát?

- Nem. Sajnálom.

- Ne okold magad! Minden rendbe fog jönni! – hajtotta fejét fia mellkasára.

~

Hiába próbálkozott Sydney az alvással egyszerűen képtelen volt rá. Valami foglalkoztatta, valami rossz érzése volt. Felöltözött és halkan elhagyta a házat. Nem tudta, merre megy, csak rótta az üres utcákat és azt vette észre, hogy a kórház felé közeledik. A Nap már felkelőben volt.

Bement az említett épületbe és mintha valaki más irányítaná a pulthoz állt és várt egy recepciósra.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben? – mosolygott rá egy nő fáradtan.

- Jó reggelt! Igen. Harry Styles az épületben tartózkodik? – kérdezte saját magát is meglepve.

- Ön a rokona?

- Nem, de közeli ismerősök vagyunk. Kérem, tudnom kell!

- Sajnálom. Ha nem áll vele rokoni kapcsolatban nem adhatok ki információt.

- Rendben. Köszönöm. – csapott a pult tetejére ás odébbállt, de nem hagyta el az épületet.

30 perc várakozásába telt, amikor is Anne megjelent a lépcsőfordulóban és egyenesen a pulthoz sétált. Sydney megvárta, amíg beszél a nővel, majd elé lépett.

- Jó reggelt! Nem szeretném zavarni, de ha jól tudom maga Harry édesanyja, igaz?

- Igen. Jól tudja, de te ki vagy?

- Az nem lényeges. Tudnom kell, hogy Harry jól van-e!

- Honnan tudod, hogy bent van? Még csak ma hajnalban hozták be. – kerekedett ki Anne szeme.

- Megérzés. – válaszolta Sydney kellő magabiztossággal.

- Veled beszélt telefonon? – kérdezett rá Anne, de nem sokat várt a választól.

- Igen. Beszélt velem telefonon. Megmondaná, kérem, melyik szobában van? Látnom kell őt!

- Épp menni készültem, de csak velem együtt lehetsz vele, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy ismer téged. – mondta neki, majd maga után invitálta, és együtt felmentek Harryhez. – Kisfiam, látogatód jött! Ismered őt? – lépett be először az ajtón, majd Sydneyre mutatott, aki végig mögötte állt.

- Igen, hogyne! Sydney?! – ült fel ágyában Harry.

- Harry! Jól vagy? – lépett közelebb hozzá.

- Igen, már jobban. De te hogy kerülsz ide? – kérdezte felváltva rá és az anyjára nézve.

- Az aulában jött oda hozzám és rólad kérdezett. Mivel egyedül volt, gondoltam nagy bajt nem okozhat. – magyarázta Anne. – De akkor ismered őt?

- Igen. Ismerem. Megnyugodhatsz, és haza is mehetsz. – mosolygott rá Harry.

- Biztos minden rendben lesz?

- Igen. Ne aggódj!

- Rendben! – puszilta meg fiát, majd újból elhagyni készült az épületet.

- Szóval, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordult Sydney felé.

- Nem tudom. Hajnalban felkeltem és valami idevezetett.

- Te sem tudod megmagyarázni a dolgot, igaz? Most már hiszel nekem? Valami nagyon nincs rendben. – ráncolta össze homlokát Harry, de a szája sarkában egy mosoly rejtőzött.

- És van még valamit. – húzott magához egy széket és leült.

- Csak nem furcsa álmok gyötörnek? – kérdezte hanyagul, mintha nem számítana igenlő válaszra.

- Honnan tudtad? Téged is?

- Ez most komoly? Nem hiszem el. – lepődöttségüket nem tudták leplezni.

- Tudod, a barátom meghalt. Egy fának ütközött a kocsijával a szalagavató bál előtt, amikor értem jött. – hangja elcsuklott és szemeibe könnyek gyűltek.

- Nem kell elmesélned, ha…

- Nem, semmi gond. Szóval, meghalt. Hónapokkal később be kellett jönnöm miatta a kórházba, valamit akartak az orvosok, és akkor találkoztam veled.

- Akkor szólítottalak Sissynek. – szólt hozzá Harry is.

- Igen. Azóta történik minden furcsa dolog. Az álmaimban rendszerint feltűnsz, ha nem, akkor arra kelek, hogy a te nevedet kiáltom.

- Mit csinálsz? – nézett rá Harry.

- Mint például ma. Egy megtörtént randimat álmodtam újra a végét egy katasztrófával, és arra keltem, hogy téged szólítalak.

- Hánykor volt ez?

- Hajnali 4 körül. Miért?

- Akkor tértem magamhoz.

- Hu.. ez meredek. – állt fel Sydney és az ablakhoz sétált.

- Nem tudom, mi folyik itt, de mindkettőnkhöz köze van és a volt barátodhoz is.

- Mire gondolsz, Harry? – nézett rá aggodalmas tekintettel.

- Még nem tudom, de ígérem, hogy rájövök, oké? – nyújtotta ki kezét, amit Sydney apró mosoly kíséretében megfogott, majd jó erősen megszorította és visszaült a székre.

Ekkor éreztem legelőször azt, hogy nem csinálok feleslegesen semmit, hogy megéri a földön maradnom és kitartani mellette. Ha őt mosolyogni láthatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem miattam teszi. Amióta megismertem Sydneyt az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és mivel én már nem adhatok neki semmit, segítek neki, hogy mástól kapja meg.