4. fejezet

Harry egyszerre volt rémült és nem értette a helyzetet. Az utolsó emléke az, ahogy telefonon beszél Sydneyvel. A rosszullétéről azonban semmi emléke sem volt.

- Mit keresek én megint itt? – tette fel magának a kérdést, és már azon volt, hogy kihúzgálja a beleszúrt tűket.

- Ne! Kicsim ne csinálj butaságot! – fogta le kezeit Anne. Harry a sötétben nem látta, hogy más is van rajta kívül a kórteremben, így amikor meghallotta a hangot, és megérezte anyja érintését megijedt.

- Meg akarsz ölni, anya? – kérdezte mélyeket lélegezve.

- Ezzel még csak ne is viccelj!

- Oké. Bocsi. Miért vagyok megint itt? – kérdezte halkabban.

- Túl nagy stressz ért, ami nem tett jót neked. De egyáltalán nem emlékszel rá?

- Nem. Beszélgettem telefonon, aztán már arra keltem, hogy megint ebben a rohadt kórházban vagyok.

- Kivel beszélgettél? – kérdezte Anne elég szigorú hangsúllyal. Harry tisztán emlékezett rá, de nem akarta elmondani senkinek sem. Egyelőre.

- Nem emlékszem.

- Akkor sem, ha látnád a számát?

- Nem. Sajnálom.

- Ne okold magad! Minden rendbe fog jönni! – hajtotta fejét fia mellkasára.

~

Hiába próbálkozott Sydney az alvással egyszerűen képtelen volt rá. Valami foglalkoztatta, valami rossz érzése volt. Felöltözött és halkan elhagyta a házat. Nem tudta, merre megy, csak rótta az üres utcákat és azt vette észre, hogy a kórház felé közeledik. A Nap már felkelőben volt.

Bement az említett épületbe és mintha valaki más irányítaná a pulthoz állt és várt egy recepciósra.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben? – mosolygott rá egy nő fáradtan.

- Jó reggelt! Igen. Harry Styles az épületben tartózkodik? – kérdezte saját magát is meglepve.

- Ön a rokona?

- Nem, de közeli ismerősök vagyunk. Kérem, tudnom kell!

- Sajnálom. Ha nem áll vele rokoni kapcsolatban nem adhatok ki információt.

- Rendben. Köszönöm. – csapott a pult tetejére ás odébbállt, de nem hagyta el az épületet.

30 perc várakozásába telt, amikor is Anne megjelent a lépcsőfordulóban és egyenesen a pulthoz sétált. Sydney megvárta, amíg beszél a nővel, majd elé lépett.

- Jó reggelt! Nem szeretném zavarni, de ha jól tudom maga Harry édesanyja, igaz?

- Igen. Jól tudja, de te ki vagy?

- Az nem lényeges. Tudnom kell, hogy Harry jól van-e!

- Honnan tudod, hogy bent van? Még csak ma hajnalban hozták be. – kerekedett ki Anne szeme.

- Megérzés. – válaszolta Sydney kellő magabiztossággal.

- Veled beszélt telefonon? – kérdezett rá Anne, de nem sokat várt a választól.

- Igen. Beszélt velem telefonon. Megmondaná, kérem, melyik szobában van? Látnom kell őt!

- Épp menni készültem, de csak velem együtt lehetsz vele, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy ismer téged. – mondta neki, majd maga után invitálta, és együtt felmentek Harryhez. – Kisfiam, látogatód jött! Ismered őt? – lépett be először az ajtón, majd Sydneyre mutatott, aki végig mögötte állt.

- Igen, hogyne! Sydney?! – ült fel ágyában Harry.

- Harry! Jól vagy? – lépett közelebb hozzá.

- Igen, már jobban. De te hogy kerülsz ide? – kérdezte felváltva rá és az anyjára nézve.

- Az aulában jött oda hozzám és rólad kérdezett. Mivel egyedül volt, gondoltam nagy bajt nem okozhat. – magyarázta Anne. – De akkor ismered őt?

- Igen. Ismerem. Megnyugodhatsz, és haza is mehetsz. – mosolygott rá Harry.

- Biztos minden rendben lesz?

- Igen. Ne aggódj!

- Rendben! – puszilta meg fiát, majd újból elhagyni készült az épületet.

- Szóval, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordult Sydney felé.

- Nem tudom. Hajnalban felkeltem és valami idevezetett.

- Te sem tudod megmagyarázni a dolgot, igaz? Most már hiszel nekem? Valami nagyon nincs rendben. – ráncolta össze homlokát Harry, de a szája sarkában egy mosoly rejtőzött.

- És van még valamit. – húzott magához egy széket és leült.

- Csak nem furcsa álmok gyötörnek? – kérdezte hanyagul, mintha nem számítana igenlő válaszra.

- Honnan tudtad? Téged is?

- Ez most komoly? Nem hiszem el. – lepődöttségüket nem tudták leplezni.

- Tudod, a barátom meghalt. Egy fának ütközött a kocsijával a szalagavató bál előtt, amikor értem jött. – hangja elcsuklott és szemeibe könnyek gyűltek.

- Nem kell elmesélned, ha…

- Nem, semmi gond. Szóval, meghalt. Hónapokkal később be kellett jönnöm miatta a kórházba, valamit akartak az orvosok, és akkor találkoztam veled.

- Akkor szólítottalak Sissynek. – szólt hozzá Harry is.

- Igen. Azóta történik minden furcsa dolog. Az álmaimban rendszerint feltűnsz, ha nem, akkor arra kelek, hogy a te nevedet kiáltom.

- Mit csinálsz? – nézett rá Harry.

- Mint például ma. Egy megtörtént randimat álmodtam újra a végét egy katasztrófával, és arra keltem, hogy téged szólítalak.

- Hánykor volt ez?

- Hajnali 4 körül. Miért?

- Akkor tértem magamhoz.

- Hu.. ez meredek. – állt fel Sydney és az ablakhoz sétált.

- Nem tudom, mi folyik itt, de mindkettőnkhöz köze van és a volt barátodhoz is.

- Mire gondolsz, Harry? – nézett rá aggodalmas tekintettel.

- Még nem tudom, de ígérem, hogy rájövök, oké? – nyújtotta ki kezét, amit Sydney apró mosoly kíséretében megfogott, majd jó erősen megszorította és visszaült a székre.

Ekkor éreztem legelőször azt, hogy nem csinálok feleslegesen semmit, hogy megéri a földön maradnom és kitartani mellette. Ha őt mosolyogni láthatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem miattam teszi. Amióta megismertem Sydneyt az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és mivel én már nem adhatok neki semmit, segítek neki, hogy mástól kapja meg.