3. fejezet

Harry pár másodperces csend után ijedtében letette a telefont. Szívverése meglódult, a túlzott vérkeringés következtében szédülni kezdett. Nem hitt a fülének. Teljesen kizártnak tartotta azt, hogy az tényleg valós telefonszám legyen.

Hátradőlt az ágyán, egyik kezét pedig a homlokán tartotta. Lassan pislogott, közben pedig mély levegőt vett. Felült és a telefonja kijelzőjét nézte. Újra tárcsázni akart, de félt. Mi van, ha tényleg az a személy az? Minek tudhatja be a sok véletlent?
Még mielőtt meggondolta volna magát, belépett a tárcsázott számokhoz, leellenőrizte a számot és a hívásra nyomott. Pár csengés után újból ugyanaz a hangszín szólalt meg, csak kicsit idegesebben.

- Sydney Sorin! Kivel beszélek? – kérdezte egy kicsit erőteljesebb hangon.

- Én… csak… azt hiszem téves. – akadozott mondandójában.

- Kétszer hívta ugyanazt a számot. – enyhült Sydney hangneme.

- Elnézést, biztos megint elírtam. – makogta Harry. Meglepte a lány közvetlensége.

- Hallhattam már a hangját valahol? Ismerősnek tűnik. – mondta Sid, közben pedig jóleső érzés járta át, amitől először megrémült, mert utoljára Ben érintésénél érzett ehhez hasonlót, utána pedig elmosolyodott. Átadta magát az érzésnek, hiszen szép emlékek kötik hozzá.

- Lehetséges, de a választ nem tudhatom. Sok emberrel találkozom, ahogy mindenki más is. Az is lehet, hogy csak nagyon hasonlít valakiéhez.

- Nem. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már. – erősködött Sydney. – Mellesleg, mondta már, hogy hívják? – hangja egyre jobban tükrözte Harry felé azt, hogy elengedi magát, mintha csak ismerné valahonnan.

- Nem mutatkoztam be, de azt hiszem, ez így a legjobb. És hogy így is maradjon, a beszélgetésnek véget kéne vetni. – gyömöszölte ki száján Harry a nem kívánatos szavakat. Élvezte ezt a rövidke kis beszélgetést, és tényleg az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő ismeri ezt a lányt.

- Ne! Kérem, várjon! Csak egy vezetéknevet áruljon el! – kérlelte az "ismeretlent".

- Sajnálom. Mindketten jobban járunk, ha nem tudja. És kérem, ne keressen! – adott nyomatékot kérésének.

Sydney nem válaszolt, így Harry bontotta a vonalat. Egyikük sem tudta kezelni a helyzetet. Miután letették a telefont, mindketten percekig csak bámulták a semmitmondó képernyőt és azon gondolkoztak, honnan ismerhetik egymást, honnan az a jóleső érzés, amikor beszéltek? Csak Harry tudta, kivel is beszél, legalábbis név szerint ismerte. Sydney hiába agyalt, nem ugrott be neki, kié is lehet a hang. Tudta, hogy hallotta már, azt is, hogy nem először hallotta most és megvolt az az érzése is, hogy nem utoljára. Egy darabig motoszkált benne a kíváncsiság, az, hogy felhívja és kiszedje belőle a nevét, de lebeszélte magát erről. A számát viszont "kedves ismeretlen" néven elmentette.

Napok teltek el a történtek óta, de a helyzet semmit sem javult, sőt. Sydneyvel is egyre sűrűbbé váltak a megmagyarázhatatlan események. A hang álmában is fel-felbukkant, de volt, hogy napközben is hallotta, legtöbbször úgy, mintha szólítaná.

- Sissy! – suttogta valami Sydney háta mögül, és egy pillanatra úgy érezte, valaki megérintette a vállát. Szabad kezével hirtelen odakapott, szemeit összeszorította. Legszívesebben sikított volna, de magában tartotta.

Napról napra egyre jobban úgy érezte, hogy Ben mellette van, vigyáz rá, de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, hiszen Ben meghalt. Most is ez az érzés vette át rajta az uralmat és kivételesen engedett neki.

- Ben? – nyitotta ki szemeit és óvatosan megfordult. Azt látta, amire számított: semmit.

Kezdte azt hinni, hogy megőrült. Egy ismerősnek tűnő hangot hall, és úgy érzi Ben vele van. A lehetetlenek leglehetetlenebbe. 

A gondolatai elterelése érdekébe bekapcsolta a televíziót, ami hangja a konyhába is beszűrődött, ahol éppen reggelit készített. Egy zenecsatornán állította meg, hátha a fülébe mászik valami jó kis dallam, ezzel kikergetve onnan az oda nem illő gondolatokat. A terv részben be is jött, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

- Basszus! – állt meg a televízió képernyője előtt.

Azonnal a telefonjáért szaladt, ami az emeleten pihent. Előkereste a névjegyzékben a "kedves ismeretlen" nevet, majd a hívó gombra rakta ujjbegyét. A harmadik csöngés után egy fáradt hang szólt a telefonba.

- Igen? – kérdezte a fáradtságot enyhe ijedtséggel megspékelve.

- Harry, Harry Styles! – mondta Sid közömbös hangnemmel.

- Honnan jöttél rá? – tette fel az ilyenkor legkézenfekvőbb kérdést.

- Nem ez a kérdés. Honnan tudod a számom? Miért zaklatsz folyamatosan? – fakadt ki Sydney. – Ugye nem nyomozol utánam? Tudtam én, hogy a sztárok nem normálisak, de miért engem pécéztél ki magadnak?  Miért engem és miért most? – hallatszódott hangján, hogy a sírás kerülgeti, de próbálta magát tartani.

- Hé! Kérlek, nyugodj meg! Szó sincs semmi ilyesmiről. Nem tudom megmagyarázni. Kérlek, ne haragudj! Ígérem, többet nem hallasz felőlem. - mondta Harry az alapból rekedtes hangján, ami még rekedtesebb volt a csalódottságtól és a tehetetlenségtől.

- Nem! Addig nem tűnhetsz el, amíg nem adsz értelmes magyarázatot a helyzetre. – csordultak ki Sydney szemeiből az első könnycseppek.

- Sissy! Ne sírj, kérlek! – halkult el Harry amúgy sem erőteljes hangja.

- Ne szólíts Sissynek! Honnan tudod a becenevemet? A kórházban is ezt mondtad, de honnan tudod? – esett kétségbe.

- Higgy nekem, ha tudnám, elmondanám! De nem tudok, nem értek semmit. – mondta Harry majd elhalkult és Sydney szipogását hallgatta. – De te miért vagy ennyire érzékeny erre a névre? – tette fel óvatosan a kérdést.

- Nem furcsa, hogy szinte semmi köze a nevemhez? Ezen a néven csak egyetlen egy személy hívott. Erről a névről csak ő és én tudtunk. Senki más!

- Kivéve engem.

- Igen. De hogyan? Honnan tudtad?

- Fogalmam sincs. – suttogva beszélt Harry. Minden ereje egy pillanat alatt elszállt. Szédülni kezdett és hányingere lett. A feje rettentő erővel kezdett lüktetni, mintha ki akarna törni onnan valami vagy valaki. Fájdalmának hangot is adott, egy hatalmas férfias nyögés hagyta el a száját.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva Sid. Nem jött válasz. – Harry? Harry?! Harry! – kezdte kérdéssel, de felkiáltásként fejezte be. Aggódott érte.

- Le kell tennem. – sziszegte fogait összeszorítva a fájdalomtól, majd egyből bontotta a vonalat.

A telefon, lerakás után egyből kiesett erőtlen kezei közül, és a földön landolt. Harry tehetetlen volt, a fájdalom megbénította. Fogai közé egyetlen egy hajszál sem fért volna el, egyik keze ökölbe szorítva, a másikat viszont mozdítani sem bírta. Nem tudta, mi történik vele, a szédülése egyre csak rosszabbodott, fejfájása nem múlt, sőt átterjedt a hátára, mellkasára és a gyomrára is. Utolsó erejével még egyet kiabált, de utána elvesztette eszméletét.

~

Sydney nem ismerte őt, mégis aggódott érte, jobban, mint ahogy az akarta. Próbálta újratárcsázni, de csak kicsöngött, senki sem vette fel.

A reggeli készítés folytatásával próbálta leplezni és megszüntetni aggodalmát, de nem vált be. Egyre csak azon gondolkozott, mi van, ha komolyabb baja esett, ő pedig csak itthon keni a zsemléjét, ahelyett, hogy cselekedne? De mégis mit tenne? Azt sem tudja, hol lakik, hogy éppen hol van, vagy, hogy ilyenkor mi a helyes. Egyszerűen tehetetlen volt. Segíteni akart, de nem tudott, amibe bele kellett törődnie.

Melissa, Sydney anyukája perceken belül ért haza a műszakjából.

- Szia! – köszönt neki óvatosan, ugyanis a hatalmas veszekedésük óta eléggé feszült köztük a hangulat.

- Szia! – köszönt vissza Melissa. – Mit tervezel mára? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.

- Leginkább semmit. A szokásos dolgokat. – válaszolta miközben harapott egyet a reggelijéből.

- És mit szólnál hozzá, ha egy kicsit változtatnál a terven?

- Mire gondolsz? – nézett édesanyjára.

- Anya-lánya program? – kérdezte egy nagyobb, szélesebb mosoly kíséretében.

- Mi tartozik bele? – fordult felé.

- Vehetnénk neked pár új ruhát, cipőt vagy egy mozi… Vagy akármi, csak mozdulj ki itthonról! – tette kezét a vállára. Sid egy darabig csak gondolkozott.

- Jó, legyen. – adta be a derekát.

- Ez az! Átöltözöm, te is tedd ezt, és indulhatunk is!

- Brittanynek is szólhatok? Nagyon rég kerestem és biztos jól esne neki.

- Hát persze! – puszilta meg feje búbját, majd az emeletre ment.

Sydney még befejezte a reggelijét, aztán anyja példájára átöltözött és felhívta Brittanyt.

- Szia! – köszönt bele Brit.

- Szia! Lenne kedved egy csajos délutánhoz? – kérdezte vidám hangon, amin ő maga is meglepődött.

- Miért is ne? Benne vagyok. – válaszolta először kicsit furcsállva a helyzetet.

- Rendben, akkor negyed órán belül ott leszünk! – mondta majd ezzel a lendülettel le is rakta.

Pár perc múlva már a kocsiban ültek és készen voltak elmenni Brittanyért. Ahogy megérkeztek Melissa leparkolt a ház előtt, Sydney pedig indult csengetni.

Brittany úgy tekintett Melissára, mintha csak a saját anyja lenne. Sid és Brit kiskoruk óta ismerik egymást, nem egyszer volt olyan, hogy egy hétig is a másiknál táboroztak, így volt idejük megismerni a szülőket is.

A csajos napba a vásárláson felül belefért egy mozi, és egy fodrászat is. A kimerítő nap után megszépülve, de fáradtan ért haza Sydney és anyukája is.

Egy gyors tisztálkodás után Sydney az alvás mellett döntött.

Az álmai segítségével most valami teljesen más helyre repülhetett el. Egy olyan helyre, ahol ő és Ben még boldogok voltak.

Sydney a telefon csörgésére ébredt.

- Beny! – szólt bele még fáradt, de már vidám hangon.

- Fél órán belül ott vagyok. Addig készülj el! – mondta mosolygós hangon.

- Rendben. Szeretlek! – lett izgatott Sid.

- Én is! Szia! – köszönt el tőle Ben.

Sydney gyorsan összekapta magát. Bekapott pár falatot és már hallotta is a dudaszót. Elköszönt anyukájától és rohant ki Benhez.

- Szia, szépség! – karolta át barátnőjét és egy csókkal ajándékozta meg. – Hogy kezdődött a reggeled?

- Hát, mivel te költöttél csak jól kezdődhetett! – mosolygott rá és egy újabb csókot lopott tőle. – Mi a terved mára? – vált izgatottá hangja.

- Meglepetés. – mondta Ben, majd kinyitotta az ajtót barátnőjének, aki be is ült.

A kocsiút közben nem igazán beszélgettek, inkább csendben élvezték egymás jelenlétét. Hamarosan megérkeztek egy hatalmas parkhoz. Ben a kiszállásnál is segített Sydneynek, aki ezen csak mosolygott. Kéz a kézben indultak el sétára. Ekkor már beszélgettek, jókat nevettek és egy másodpercre sem lehetett letörölni Sid arcáról a mosolyt. Negyed óra séta után a park közepén lévő kis tóhoz értek. A körülötte elhelyezett ki padokra ültek le, ahonnan nézték a tóban úszkáló kacsákat.

- Miért szeretsz? Miért engem választottál? – szakította meg a csendet Sydney.

- Nem tudom megmagyarázni. Csodálatos vagy a hibáiddal együtt. Ha tehetném se szeretnék mással lenni. Élvezem az együtt eltöltött időt és mindig rettenetesen hiányzol, amikor nem vagy velem. Úgy érzem, ezt nevezik igaz szerelemnek. Amikor bármennyire is akarnád, nem tudod megmagyarázni a másik félnek az iránta érzetteket, sőt, talán még magadnak sem, egyszerűen csak érzed, hogy vele jobb, mint nélküle. – mondta Ben végig Sydney szemébe nézve.

- Ez volt a legszebb vallomás, amit eddig valaha is hallottam. Köszönöm Ben Davies mindazt, amit nekem nyújtasz! – válaszolt Sid teljesen meghatódva. Szemei a könnyektől csillogtak, na meg persze a boldogságtól.

Egy darabig még ültek a padon és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek, aztán a hideg miatt úgy döntöttek, hogy továbbállnak.  Újból kéz a kézben sétáltak a kocsi felé, amikor Ben hirtelen megfogta Sydney csuklóját és maga felé fordította.

Azonnal megcsókolta, amin Sid mosolygott, majd viszonozta. Keze Ben tarkóján landolt, Ben pedig Sid derekán pihentette végtagjait. A csók után folytatták az utat, majd a kocsiba beülve egy kávézóba igyekeztek. Ben mindig is óvatosan vezetett, de az utakon ennek ellenére sok a rossz sofőr, ami most épp velük szembe száguldozott. Szó szerint velük szembe. A másik kocsi elhagyta sávját, ezzel áttérve abba, amiben Ben vezetett. Fékezni már felesleges volt. Sydney utolsó mozdulata az volt, hogy megölelte az éppen kormányt elrántó Bent, majd megtörtént a baleset.

Sydney ekkor felgyorsult légzéssel ült fel ágyában.

- Harry! – mondta magának, de nem tudta miért. Az álmában sem szerepelt, most semmi megmagyarázhatatlan dolog nem volt benne, csupán egy szép emlék, amit átélhetett Bennel, és a tragédia, egy kicsit másképp.

Az órára nézett, ami hajnali 4-et mutatott. Hanyatt dőlt az ágyon és újra aludni próbált.

~

Harry a már ismerős pityegésre nyitotta ki szemeit.

- Csak ezt ne! – morogta az orra alatt.

Megint a kórházban kelt.