5. fejezet

2 hetes fogság után Harryt kiengedték a kórházból, ahová Sydney szinte naponta bejárt meglátogatni őt. Együtt kezdtek el nyomozni, mert túl sok dolog történt megmagyarázhatatlanul, és ez mindkettőjüket érintette.

-Biztos, hogy egy fának ütköztem? – kérdezte Harry sokadszorra Liamet, azzal az indokkal, hogy látja, hogy hazudik.

-Igen, Harry. Hányszor kell még elmesélnem? Miért nem fogod fel, hogy egy baleset történt? – vetkőzött ki magából a mindig nyugodt Liam. Hangja tele volt dühvel és haraggal, de szemei megbánást és sajnálatot közvetítettek Harry felé.

-Valami akkor sem stimmel a történettel. – vágta Liamhez, majd sarkon fordult.

-Csak rá ne jöjjön… - morogta az orra alatt bandatársa.

Harry a kocsijába ülve hazafelé vette az irányt, de egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább leparkolt az út mentén és tárcsázott.

-Sydney! – szólt bele a hívott fél.

-Szia! Beszélnünk kéne… - mondta Harry magabiztosan.

-Gyere el hozzánk! – mondta Sydney aggódva, majd bediktálta a címet.

Harry köszönés nélkül bontotta a vonalat és a GPS segítségével Sydneyhez sietett. Kopogtatott az ajtaján, ami azonnal nyílt.

-Gyere be! – állt arrébb Sid, ezzel beengedve vendégét. – Mi volt olyan fontos? – ültek le a kanapéra a nappaliban.

-Csak… - hajtotta le fejét.

-Igen? – hajolt előrébb Sydney és kezét Harry kezére simította. – Minden rendben van? – kérdezte együttérzően. 

-Nem. A barátaim a szemembe hazudnak, és azt hiszik, hogy olyan hülye vagyok, hogy el is hiszem. Nem bíznak bennem? Sydney, miért nem mondják el, mi történt velem? Komolyan, már abban sem vagyok biztos, hogy karamboloztam.

-Akkor mire gondolsz? – nézett rá értetlenül.

-Lehet megtámadtak, és bevertem a fejem. Attól is lehet emlékezetkiesésem. Vagy, ami még valószínűbb, megcsúsztam a színpadon, és akkor üthettem be a fejem úgy, hogy sikerüljön kórházba kerülnöm. – Harry saját magát is be akarta csapni. El akarta hitetni magával, hogy így történt.

-És ezt miért ne mondanák el neked? Harry, vagy az történt ami, vagy valami sokkal sötétebb dolog. – nézett csillogó zöld szemeibe Sydney, ami rabul ejtette őt. Most először látta, milyen csodás szempárral is van dolga.

-Kérhetek valamit?

-Persze. – mosolyodott el haloványan.

-Mesélnél a barátodról? – kérdezte a lány szemeit és arcát fürkészve, de a reakciójából semmit sem tudott kivenni.

-Miért kérsz ilyet? – pislogott egyet, ami következtében kigördült egy könnycseppje.

-Sajnálom! Én csak... – akadt el mondanivalójában – Csak kíváncsi vagyok, ki volt a szerencsés, aki megkaphatott téged. – mondta, de ő maga se gondolta végig. Értetlenül nézett saját magára, majd Sydneyt figyelte. Sydney könnyes arcát Harry felé fordította, majd hirtelen behunyta szemeit. – Megint sajnálom! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most elmegyek. – állt fel Harry és elindult a bejárati ajtó felé. – Kitalálok egyedül is! – mondta, mikor látta, hogy Sydney meg se mozdult.

Halkan csukta be maga után az ajtót, ami előtt még időzött pár pillanatig, majd újra az országutat rótta, most már saját otthona felé.

Már útközben besötétedett, így hazaérve egy gyors vacsora után fáradtan dőlt be az ágyába, ahol még gondolkozott, de nem jutott semmire. Elhatározta, hogy fel fogja keresni a kórházat és érdeklődik az esetéről.

-Majd holnap. – mondta magának és lehunyta szemeit.

Minden második nap próbám volt, de ennek ellenére tudtam pihenni.

-Akkor? Te eljössz ma este? – fordult felém Niall.

-Igen. – bólintottam rá.

Nem sűrűn mozdulhatunk ki, de ha megvan rá az alkalmunk, nem szalasztjuk el.

Este mindannyian egy bárban ültük, mellettünk a biztonságiak, akik árgus szemekkel figyelték az emberek minden egyes mozdulatát, nehogy valaki túljárjon az eszükön és a közelünkbe kerüljön.

Iszogattunk, nem is keveset. Egyre nagyobb hangot adtunk ottlétünknek, ami se nekünk, se a többi ott tartózkodónak sem vált javára, így kénytelenek voltuk feloszlatni a társaságot. Mindenki arra ment, amerre akart. Én és Liam még egy darabig ott maradtunk, hogy kitisztuljon a fejünk, aztán mi is elhajtottunk. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen józan, de az irányításom alatt tudtam tartani a kocsit. Bekapcsoltam a rádiót és pont egy számomra kedves dalt adtak, így elkezdtem én is énekelni a szövegét. Az úton csak én mentem, így nem féltem nyomni a gázt. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, ez pedig még jobban ösztönzött a gyorsaságra. 

Még félúton sem voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Nem akartam felvenni és nem is nagyon érdekelt, ki hívat, így hagytam csörögni. Pár perc után újra próbálkozott az a valaki. Majd harmadszorra is. Mivel nem adta fel, egy gyors mozdulattal a fülemhez kaptam és a hívás fogadása megérintésével felvettem a zenélő készüléket.

-Igen? – szóltam bele sürgetően.

-Én vagyok az. – hallottam az ismerős női hangot, de nem tudtam beazonosítani.

-Ki az az én? – kérdeztem vissza cseppet sem nyugodtan.

-Hát, Sydney. – arcom lefagyott, ahogy a kezem is, amivel a kormányt fogtam.  – Tudom, hogy úton vagy. Kérlek, állj félre. Meg fogsz halni. – hadarta el, amitől még jobban kétségbeestem. A telefon kiesett a kezemből.

-Francba! – csaptam meg a kormánykereket. Gyors körültekintés után lehajoltam és a szabad kezemmel próbáltam kitapogatni, hogy hová is eshetett. – Kellett nekem felvenni! – morogtam az orrom alatt. Amikor kitapintottam, gyors mozdulattal emelkedtem újra a megfelelő pozícióba, de amikor az útra néztem, elszörnyedtem. Százhússzal hajtottam egy, az út közepére kinőtt fa irányába. Úgy éreztem, a becsapódás már elkerülhetetlen, de egy gyors kormányfordítással és a fék lassú, de határozott lenyomásával sikerült kikerülnöm azt a hatalmas szomorúfűzt.

Nem értettem, hogy a francba nőhetett ki  a betonból egy ekkora fa, és hogy miért nem távolították el onnan. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem az egészet. Lassan megálltam és a visszapillantóból figyeltem az utat, de nemhogy fa nem volt ott, még egy bokor sem. Értetlenül kezdtem sétálni visszafelé. Hiába jártam körbe a helyet, semmit sem találtam.

-Csak beképzelted. Még mindig részeg vagy. – csaptam a homlokomra és elindultam a kocsim felé.

Beszálltam és elindulás előtt még a telefonomra néztem. A hívás megszakadt. Lassan haladtam tovább, és már kezdtem azt hinni, hogy a Sydneyvel való beszélgetés sem történt meg, amikor is újra megcsörrent a mobilom. Most is ő keresett, de nem vettem fel. Nem kockáztattam meg újra. Pár perc után egy üzenet jött tőle, és bár csak az első sort láttam, ugyanaz volt, mint amit az előbb elmondott.

Újra az útra nézve láttam meg, hogy valami rohamosan közelít felém. Mire észbe kaptam volna, már késő volt.  Azzal a lendülettel futott belém, fékezés, sőt még csak a fékezés gondolata sem futott végig a gondolatában. Mintha kívülről láttam volna magam, ahogy a földön fekszem, arcom és orrom vérvörös, lábam furcsa pozícióban, csak ahogy a bal kezem is.

-Én mondtam, hogy meg fogsz halni! – pillantottam magam mellé, ahol Sydney gyilkos tekintetével találtam szembe magam. Arca

véres volt, ahogy az enyém is, és egy gonosz, érzelemmentes vigyor ült az arcán. 

Az ijedtség lendületével ült fel Harry az ágyában. Csak egy újabb rémálom. Csak egy újabb este, amit nem tud alvással tölteni. Csak egy újabb ok arra, hogy tovább nyomozzon az ügy érdekében.

-  Hittem, tudtam, hogy Harry nem fogja feladni, ezért is küldtem neki a jeleket. Bíztam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy saját magában és Sissy-ben is tartsa majd a lelket.

-De miért ilyen kegyetlen módot választottál?

-Azért, hogy biztosra menjek. Száz százalékosan akartam tudni, hogy az én Sissym biztonságban lesz. És Harry megadta neki azt a biztonságot, amire szüksége lett volna tőlem.