9. fejezet

-Érdekel mi is juttatott engem ide hozzád? - kérdeztem komolyan.
-Hát hogyne érdekelne Ben Davies története. - mosolyodott el, de én képtelen voltam erre, hiszen mégiscsak a halálomat készülök elmesélni.

Azon az estén a legszebb öltönyömet és a hozzá tartozó csokornyakkendőmet öltöttem magamra. Még édesapám is megdicsért, pedig az ő szemében mindig is egy senki voltam.

- Mielőtt elviszed a bálba, hozd őt haza. Szeretnék rólatok egy fényképet készíteni. - ölelt meg édesanyám szemében könnyekkel. - Az én kicsi fiam felnőtt. - sírta el magát.
- Ugyan Anya, ez csak egy bál, nem a világ vége. - mosolyodtam el.
- Igen, ez egy bál, de utána már a költözés, az esküvő és a gyerekek jönnek. Saját család, külön élet.
- Hé, ne szaladj ennyire előre, Anya! - szakítottam félbe. - Egyenlőre még itt lakom, a gyerekek és a költözés sem szerepel a rövidlejáratú terveim között. Az viszont igen, hogy most elindulok Sissyért, mert különben késni fogunk. - pusziltam meg a homlokát búcsúzóul, majd a kocsikulccsal a kezemben kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva a pityergő édesanyámat és a kivételesen nem rideg apámat.

A kocsi rosszalkodott. Nagyon nehezen indult be, majd le is állt a motor. Ezt eljátszotta velem háromszor is, de negyedszerre már úgy tűnt, minden rendben. Letolattam a felhajtóról és a kerekek alá gyűrtem az országutat. 

Nyolcra kellett odaérnem. A kocsi órájára pillantottam, ami háromnegyed nyolcat mutatott, tehát még időben voltam. Bekapcsoltam a rádiót, hátha valami pont olyat adnak, ami nekem is tetszik. Igen, a zenei ízlésem egy kicsit durva a rádióhoz, de hátha. Lapozgattam a csatornák között, de semmi. Csak azért, hogy legyen egy kis háttérzaj, nem kapcsoltam ki, csak levettem a hangerőt.

- És a következő dal a One...
- Mondd, hogy Republic, kérlek! - beszéltem a bemondónak, habár tök feleslegesen.
- ... Direction-től a Midnight Memories lesz.
- Szuuuuper! - tapogattam a hangerőszabályzó után, de nem találtam. 

Kénytelen voltam levenni a szemem az útról egy pillanatra és azonnal még halkabbra vettem. Ahogy visszanéztem, a másik sávban a velem szembejövőnek a ködlámpája is égve volt, ami kicsit nagyon vakított. 

- Barom! - néztem a visszapillantóba, de az autó eltűnt. Teljesen megfeledkezve magamról kaptam a tükörhöz és egész testemmel közelebb hajoltam, hogy jobban belássam a mögöttem lévő teret, de sehol semmi. - Mi a...?! - húzódtam félre. A slusszkulccsal a kezemben szálltam ki és néztem körbe. Miután megállapítottam, hogy kezdek begolyózni, visszaültem a volán mögé. 

Ha az előbbi eset nem lett volna elég, akkor a kocsim még rátett egy lapáttal, ugyanis a rádió elindult anélkül, hogy a kulcs a helyén lett volna. Harry szólója következett. Annyira meglepett az eset, hogy észre sem vettem, hogy valaki éppen felém hajt szinte padlógázzal. Amikor a dalban Harry ordít, mert azt nem nevezem még ma sem éneklésnek, akkor csapódott belém. 

Azt hiszem elvesztettem az eszméletem, de még magamhoz tértem. Hallottam, hogy csörög a telefonom, de annyi erőm már nem volt, hogy megkeressem. Erőtlenül csukódott le a szemem, úgy vélem, örökre. 
Már akkor szellem lehettem, mert kicsit távolabbról láttam, ahogyan a mentősök próbálnak tenni valamit, de mindhiába. Kristály tisztán értettem, ahogyan arról beszélnek, hogy engem megmenteni nem tudnának, legalábbis nem száz százalékig, míg Harrynek a szíve sérült. És az nekem ép maradt.

- Soha nem csináltunk még ilyen műtétet. - adagolta a műtőorvos a csapatának - Itt az ideje. Harold Edward Styles szíve menthetetlen, és kész csoda, hogy még vannak életjelei. Ben Daviesnek az agya károsult olyan mértékben, hogy ha meg is próbálnánk menteni, nem lenne sosem teljesen ép. Döntenünk kell. - nézett végig a csapatán.
- Kapja meg Harry a szívet. Ő nem halhat meg! - szólalt fel egy fiatalabb nő. Biztosan rajongó volt, vagy ilyesmi.

Teljes mértékben igaza volt, de azért mellette állva fájt ezt hallani. "Ő nem halhat meg." Én igen? Engem hagyhatnak veszni csak azért, mert nem vagyok annyira tehetséges és túlértékelt, mint a mellettem lévő ágyban fekvő áldozat? Nem is áldozat. Ő okozta az egész balesetet, mégis ő ússza meg.
Akkor, ott, abban a percben nagyon dühös lettem. Olyannyira, mint még soha. Harry végül megkapta a szívemet, de azt nem tudta, hogy vele együtt a szívem választottját is.  

-De Ben, hogy lehet az, hogy senki sem tudta, hogy nem egy fának ment?
-A menedzsmentnek megvannak a kapcsolatai. Amint hallották a hírt, hogy mi történt, szervezkedni kezdtek és mint mindig, addig nem álltak le, amíg a céljukat el nem érték. Mert végül is mekkora botrányt szült volna az a tény, hogy a kedvenc tinisztárjuk részegen egy éppen bálozni készülő, tök ártatlan ember halálát okozta?
-De ez... kegyetlen. Bármit a szőnyeg alá képesek seperni?
-Bármit azért nem, mert mint mindig, most is ki fog derülni az igazság. 
-Hála neked, Ben.
-Hála Harrynek és Sissynek. - csend telepedett ránk. Éreztem, hogy már csak egy valami van hátra, és vége. - Tudod mi a legrosszabb? Hogy láttam abban a kék ruhában. Gyönyörű volt, mint mindig, de mégis másképp ragyogott. És nem ölelhettem magamhoz, nem csókolhattam meg, nem törölhettem le a könnyeit, amik abból a tévhitből kezdtek csordogálni, hogy meggondoltam magam és nem akarok vele bálozni, hogy nem vigasztalhattam meg és nem mondhattam el neki, hogy mindig szeretni fogom. És már sohasem tehetem meg. Ez fáj a legjobban.