Harry a héten harmadszorra kelt fel rémálmaira, pedig még csak kedd volt. Egyre sűrűbben és egyre érthetetlenebb formában jelentkeztek. Képtelen volt érthető magyarázatot adni rájuk és megérteni sem próbálta már. Hiába mesélt a furcsa dolgokról barátainak, családjának, letudták annyival, hogy egy baleset után ez teljesen normális, majd rendbe jön. Egy darabig Harry is elhitette magával ezt, de hosszútávon már képtelen volt. Kialvatlan maradt, nem tudott koncentrálni és volt olyanra is példa, hogy egy fontos megbeszélésen aludt el vagy éppen egy próba pihenője alatt.
- Harry, minden rendben? – lépett mellé Liam.
- Persze. Miért ne lenne? – mosolyodott el erőltetetten.
- Harry – markolta meg Liam mindkét vállát és magával szembe fordította, de a látvány szó szerint megijesztette. – Istenem! Te mióta nem alszol? – váltott az agresszív vadállat hangjáról enyhébb hangsúlyra, szinte aggódóra.
- Hiába mondom bárkinek is, hogy nem tudok aludni, az a válasz, hogy ez normális. Nem sokáig fogom így bírni – hajtotta le fejét. Nem mert barátja szemébe nézni.
- Nekem még nem meséltél. Miért? – ültette le az egyik útba eső fotelba, a másikba pedig ő ült le.
- Úgyis tudod. Terjednek a hírek – nézett el Liam fölött az ablakra.
- Igaz, de bennem talán nem bízol? Harry, mi mindannyian szeretnénk segíteni neked, de ha nem hagyod, nem fog menni – tördelte ujjait Liam és aggódó, kiskutya tekintettel fürkészte Harry arcát.
- Nehéz róla beszélni. Egy csomó olyan dolog van, amiről senki sem tud – bámulta kezeit és közben az ujjaival játszott.
- Harry, nekem bármit elmondhatsz – tette vállára kezét és nyugtató hangon szólt hozzá.
- Tudom, és köszönöm. Amint tudok róla beszélni, fogok is – bólintott egyet Harry, ami a saját maga meggyőzésére szolgált.
Liam szintén egy bólintással jelezte, hogy belenyugszik abba, hogy ma már nem fog megtudni semmit sem.
~
Melissa minden egyes nap próbálta lányát jobb kedvre deríteni, de mindig veszekedés lett a vége.
- Mindenkit el fogsz magad mellől marni. És tudod mit? Nem is fogok rajta csodálkozni. Egyszerűen kibírhatatlan vagy – vágta fejéhez az elég durva szavakat, amiket nem gondolt teljesen át, így amikor kimondta őket, azonnal a szájához kapott. – Nem úgy gondoltam, kicsim – váltott lágyabb hangnemre és meg akarta ölelni lányát, de ő csak hátrébb lépett.
- Igazad van. Mindenkit el fogok magam mellől üldözni, de nem érdekel. Ha Ben nem lehet mellettem, senkire sincs szükségem – mondta végig úgy, hogy még pislogni sem pislogott. Szeme végig anyja szemébe nézett. – És most jobb lesz, ha kimész a szobámból – fonta össze karjait mellkasa előtt.
- De Sid! Kérlek – lépett lánya felé, aki meg sem mozdult. Mereven bámulta tovább felváltva anyját és az ajtót.
- Menj ki – bökött fejével az ajtóra. Hangja érzelemmentes volt, azonban ajkaiba harapva próbálta visszafojtani a sírást, de szeme már fátyolos és vörös volt.
- Sajnálom – suttogta Melissa, majd megfordult és elhagyta a szobát.
Sydneyből azonnal előtört a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig arcán, majd állánál elváltak bőrétől és vagy a ruhájára, vagy a padlóra cseppentek le. Meg sem próbálta magába fojtani, abbahagyni, sőt még letörölni sem. Ha az anyja ellene fordul, akkor ki van még vele? Kiben bízhatna meg, ha benne sem? Teljesen kétségbeesett, hogy igaza lesz anyjának, és tényleg mindenki feladja. Egy idő után nem fogják bírni ezt a viselkedést és ott fogják hagyni őt. Teljesen egyedül fog maradni és ez a gondolat megrémisztette. De máshonnan közelítve a dolgokat, teljesen jogosnak érezte viselkedését, ugyanis elvesztett egy számára fontos személyt. Ráadásul nem minden egyes dolog érthető az üggyel kapcsolatban. Annyit tudni, hogy az út melletti árokban találták meg. Kocsija méterekkel arrébb, egy fára csavarodva. De az, hogy ő hogyan is került ki a kocsijából, mai napig rejtély.
Sydney végül álomba sírta magát.
Végre a bál napja. A tükör előtt állok, még egy utolsó simítás a hajamon és kész is vagyok. Abban a ruhában, amit már régóta megálmodtam magamnak, azzal a sráccal, akitől jobbat nem is kérhetnék és olyan barátokkal, akiktől jobb nincs. Lehetnék ettől boldogabb?
Lemegyek a lépcsőn, ahol anyukám fogad.
- Gyönyörű vagy, kincsem – marad tátva a szája.
- Neked köszönhetem – lépek elé mosolyogva és megölelem.
- Ezt hogy érted?
- Te vetted meg nekem a ruhát –kacagok fel.
- Igen, ez igaz, de nélküled az csak egy ruha lenne. Te teszed lélegzetelállítóvá – simítja végig felkarom. Mondatára csak egy szívből jövő mosolyt kap válaszul, de neki ez tökéletesen elég. – Ben mikorra jön érted?
- Nyolcra.
- De már fél kilenc van. Nem kéne felhívnod? – kérdezi aggódva.
- De, azonnal hívom – keresem retikülömben a telefonomat, majd tárcsázok. – Kicsöng – tátogom el.
Édesanyám csak elmosolyodik, majd a konyhába siet.
- Ne haragudj a késésért, 10 perc és ott vagyok – hadarja el köszönés nélkül Ben.
- Semmi gond, csak aggódtam. Akkor várlak – mondom mosolyogva és bontom a vonalat.
Úgy is lett, ahogy mondta. 10 percen belül már a duda szavát hallottam, és olyan boldogsággal sétáltam ki, mint amilyet még sosem éreztem. Mintha szárnyam nőtt volna, szinte lebegtem.
- Gyönyörű vagy Sissy – csókolt meg Ben.
- Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz – simítottam végig öltönye gallérját.
- Mehetünk? – kérdezte, majd válaszvárta idő nélkül kinyitotta nekem az ajtót.
Beültem és perceken belül már az iskolában voltunk a táncparkett közepén. A keringőt letudva, félrevonultunk és élveztük egymás társaságát, na meg persze a barátokét.
- Hölgyeim és Uraim! Negyed óra van még a bálkirály és bálkirálynő választásig, aki eddig nem szavazott, még most megteheti! Köszönöm – mondta be egy végzős diák.
Eltelt az a bűvös negyed óra, plusz 10 perc a szavazatok összegzésére. Mindenki a színpad köré gyűlt és vártuk, hogy megtudjuk, kiket is választottak meg.
- Először a bálkirálynő személyére derül fény. Tehát, ebben az évben… a bálkirálynő nem más, mint… - egy kis szünet, az izgalom növelése érdekében – Sydney Sorin!
- Hogy mi? – álltam ledöbbenve, miközben a reflektor engem keresett. – Ez nem lehet igaz – kaptam kezemet a szám elé és egy örömkönny is kicsordult a szememből.
Hitetlenkedve törtem át a tömegen, mentem fel a színpadra és megkaptam a koronámat. Hihetetlen érzés volt. Minden lány álma, hogy egyszer megválasszák bálkirálynőnek és nekem megadatott a lehetőség.
- És a bálkirály nem más, mint… - újbóli szünet – Ben Davies!
A tömeg tapsolt, ő pedig büszkén állt meg mellettem. Eltáncoltuk a bálkirály- és királynő táncát, ami felemelő érzés volt. A végét egy csókkal zártuk, mire mindenki tapsolni kezdett. Minket néztek és tapsoltak. Általában zavarba jönnék, de Ben erőt adott, a boldogságon és büszkeségen kívül semmit sem éreztem.
Egészen hajnalig ott maradtunk, aztán felvettem a fehér kis kabátkámat, majd a parkolóba sétáltunk kéz a kézben. Már épp a kocsinál jártunk, amikor egy hangos fékcsikorgás, dudaszó majd még valamilyen moraj hallatszódott, amire elkaptam a tekintetem. Az úton két kocsi egymásba hajtott. Rossz érzés járt át, de nem hagyhattam, hogy elrontsa a kedvem. Visszafordultam Benhez.
Látta, hogy aggódom, ezért közelebb jött. Fejemet lehajtottam, de mire felnéztem rá, már nem ő volt. Haja göndör tincsekből állt, szeme zölden világított. Féloldalas mosolya, akár a sátáné. Mosolyom egy perc alatt törlődött le arcomról.
- Harry?!
Sydney egyből kinyitotta szemeit de még hallotta, hogy nem csak álmában kiált fel. Egyre többször jött elő álmaiban a "tini sztár" és egyre furcsábbak voltak azok az álmok. Ilyenkor mindig eszébe jutott a kórházas jelenet. Azt nem álmodta. Harry tudta a becenevét, amit egyedül Ben tudott. Csak Ben szólította Sissynek, ezzel is azt kifejezve, hogy az ő hercegnője. Még édesanyjának se mondta el, akkor Harry honnan tudná?
Egyre inkább érezte úgy, hogy kiesik a talaj a lába alól, hogy elveszti az irányítást élete felett. Képtelen volt törölni emlékeiből Harryt, egyszerűen nem tudta. Bűntudatot érzett, de maga sem tudta, miért.
~
Egyik reggel Anne költötte fel Harryt.
- Drágám – rázta meg óvatosan fia vállát. – Ébredj! Megint rosszat álmodsz.
Harry szinte minden este verejtékezett, és kiabált. Álmai nem hagyták nyugodni ezúttal sem.
- Mit álmodtál? – kérdezte Anne óvatosan.
- Most vagy az előzőre gondolsz? – kérdezte Harry cinikusan. Megtörölte homlokát.
- Beszélned kéne valakivel – kezdte édesanyja.
- Nem. Az orvosok szerint ez normális. Majd elmúlik – emelte meg egyből a hangját.
- Kérlek, fontold meg – nyújtott át neki egy cetlit egy pszichológus számával.
Harry meg sem nézte a papírt. Ahogy anyja elhagyta a szobáját, erősen gondolkozni kezdett az utóbbi álmán. Üzeneteket váltott ugyanazzal a lánnyal, aki minden álmában előjön. Sydney. A kórházban lévő lány. Harry álmai olyan valóságosnak tűntek, mintha tényleg valódiak lennének. Mindegyikben valaki más volt. Mármint mindig ugyanaz az egy személy, csak nem ő. Arcát sosem láthatta, hiszen mindig a srác szemszögéből álmodott. Látta kezében a telefont, az sms-el, amit ő küldött a lánynak: "20 perc és ott vagyok. Kérlek, ne haragudj rám, és ne csinálj semmi butaságot!". Erre hamar kapott egy választ: "Mégis hogy képzeled ezt?".
Egyre csak jöttek elő az álom emlékei, miszerint ő még válaszolt is: "Mit? Nem értelek.". Aztán képszakadás.
Pár percig ült még ágyában, erősen koncentrálva és bevált. Emlékezett arra, hogy ő erre választ is kapott. Megrökönyödött, ahogy a felidézte azt: "Megölted őt, Harry!".
Képtelenség. Nem hitte el, úgy gondolta csak rosszul emlékszik. Ha az álmaiban ő nem ő, akkor a neve sem az. Kizárt dolog!
Felkelt az ágyából, felöltözött, majd csatlakozott a reggelizőkhöz. Délután a srácokkal találkozott, estére pedig újból hazament. Egész nap a gondolataiban volt az álma és az ágyában ülve beugrott neki még valami. Szinte látta maga előtt a lány telefonszámát és teljes nevét. Sydney Sorin. Hülyeségnek tartotta, de papírra firkantotta mindkét adatot. Egy darabig még hezitált, aztán tárcsázta a mobilszámot. 3 csöngés után fel is vették.
- Sydney. Tessék – jött a vonal másik oldaláról.
