6. fejezet

Lehajtottam a fejemet. Képtelen voltam nézni, ahogy Harry és az én Sissym minden egyes nappal közelebb kerülnek egymáshoz, de mégis boldog voltam.

-Van még valami, amit el kell intézned velük kapcsolatban? – kérdezett rá Sarah arra, amit csak remélni tudtam. Látni akartam, mi is fog kisülni ebből. Végig akartam követni az eseményeket, szóval reméltem, hogy van még velük dolgom.

-Azt hiszem, még van. Nagyon remélem. – mosolyodtam el halványan.

Harry egy hét kutatás után végre sikerrel járt.

-Kérem! Szükségem van arra a bizonyos dokumentumra. – szinte már könyörgött a kórház egyik dolgozójának, akin igencsak látszódott, hogy befolyásolható Harry jelenlétével.

-Az állásomat kockáztatom Önért! – tartotta felé a mutatóujját.

-Biztosítok magának egy másik állást, vagy annyi pénzt utalok át, amennyi csak szükséges, de látnom kell. – mondta Mr. Styles olyan komolysággal, hogy a nő nem bírta ki nevetés nélkül.

-Kövessen! – jól körülnézett a hölgy, aztán maga után invitálta Harryt. Végigmentek egy nyüzsgő folyosón, majd hirtelen megálltak. A nő előkotort egy kulcscsomót a köpenye zsebéből, és megkereste a kulcslyukba valót.  Hamar kinyitotta az ajtót, majd miután bementek, belülről bezárta azt. – Ha jól emlékszem, ebben a hónapban hozták be, igaz? – kérdezte a ’November’ feliratot magán viselő, hatalmas fém szekrény előtt megállva.

-Igen. – bólintott és mellé lépett. A nő idősebb volt tőle, és elég magas növésű, de Harry még így is jól láthatta lassan kopaszodó feje búbját.

-Harry Styles. Harry Styles. – ismételgette a nevét, ahogyan a mappák között kutakodott.  – Megvan. – kiáltott fel, majd miután rájött, hogy nem kellett volna ilyen hangosan, a szája elé kapta a kezét, de a másikkal villám gyorsan lapozta fel a megtalált példányt. – Azt mondja, éjjel két órakor és tizennyolc perckor hajtották végre az életmentő szervátültetést.

-Engem az érdekel, miért hoztak be. Ha erre nem tud válaszolni az a bizonyos mappa, akkor semmi és senki sem. – túrt Harry idegesen a hajába, majd az egyik szekrény szélének dőlt. Keze a száját birizgálta minduntalan.

-Oké-oké. Keresem. – válaszolta a hölgy fel se nézve a lapok mögül. – Vizsgálatok eredménye, vizsgálatok időpontja… beteg felvételének időpontja. Közeledünk. – mosolyodott el. – Beteg állapota. Ez az. Megvan. – rakta előre a megfelelő lapot és szemöldökét ráncolva kezdte el olvasni magában.

-Én is hallhatnám? – kérdezte Harry kicsit ingerülten.

-Pillanat. Csak a lényeget keresem.

-Bármi lényeges lehet. – vetette oda hanyagul.

-Rendben. A beteget, vagyis Önt tíz után három perccel vette át kórházunk a mentősöktől. Autóbalesethez lettek riasztva. A bejelentő a másik áldozat, aki sajnálatos módon nem élte túl. A helyszínen két autó roncsolódott és jóval a riasztás előtt történhetett a baleset. – olvasta fel a tényeket, és volt, amit saját kútfőből tett hozzá, mert emlékezett rá.

-Vagyis nem egy rohadt fának mentem neki. – suttogta, és a kezével még mindig a szája szélét birizgálta. – Tudtam. – mondta és azzal a lendülettel ölelte meg a nőt, aki meglepődöttségében köpni-nyelni sem tudott. – Köszönöm. – vigyorgott Harry és megforgatta a levegőben a segítőjét.

-Ugyan már. – igazított öltözékén, miután letette.

-Végig tudtam, hogy igazam van. Maga nélkül nem ment volna. – mosolygott rá. A hölgy szégyenlősen tolta orrnyergén fentebb a szemüvegét, ami a nyakához volt rögzítve egy fekete zsineggel, hogy véletlenül se hagyja ott valahol.

Miután Harry meghálálta a nő segítségét egyből Sydneyhez rohant. Az ajtón türelmetlenül csengetett, szinte folyamatosan. Az ajtót azonban nem Sydney, hanem az édesanyja, Melissa nyitotta ki.

-Jó napot! Sydneyt keresem. Itthon van? – hadarta idegesen Harry, miközben ujjait tördelte.

-Szia! A szobájában. – állt félre az ajtóból, így beengedte vendégüket.

-Köszönöm. – vetette oda a lépcsőről. Felérve kopogtatott bár, de a választ nem igazán várta meg, egyből benyitott. – Ne haragudj! – fordult is sarkon, mikor meglátta a neki háttal, egy szál fehérneműben álló Sydneyt.

-Egy perc. – kiabált ki. Eltelt három, négy perc, majd az ajtó kinyílt. – Készen vagyok. – mosolygott rá.

-Tényleg sajnálom. Meg kellett volna várnom a választ. – szabadkozott Harold zavarában.

-Ugyan már. A fehérnemű ugyanolyan, mint a fürdőruha. És abban általában szoktak látni. – nevetett fel. – Miről szeretnél beszélni? – kérdezte, mikor már mindketten leültek az ágyra.

-Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nekem nem stimmel valami a balesetem körülményeivel? – Sid nem válaszolt csak bólintott. – Igazam volt. Végig éreztem.

-Mit tudtál meg? – dőlt előre testével. Minden porcikája Harryre koncentrált, és egyre kíváncsibbá tette. Nemcsak a történet kezdte érdekelni, hanem a sztár igazi énje is. Megkedvelte.

-Egy másik járművel karamboloztam. A másik illető a kórházba szállítása után órákon belül meghalt. – halkult el.

-Ez rettenetes. – szörnyülködött el. – És lehet valamit tudni a másik személyről?

-Nem igazán. Csak annyit tudok, hogy ő hívta ki a mentőket körülbelül tíz órakor. Kicsit hamarabb. – tartott pár másodperc szünetet, de látta, hogy Sid még várja a folytatást. – A baleset korábban történhetett, mert mire kiértek a mentők, néhány vértócsa már alvadt volt.

-Körülbelül olyan nyolc-kilenc között, igaz? – nézett Sid maga elé és a szeme fátyolossá vált.

-Igen. De miért? – aggódva húzódott hozzá közelebb Harry.

-Melyik útszakaszon jártál akkor éppen? – még kérdése közben sem nézett fel rá.

-A központból kivezető főútszakasz felénél lehettem. De miért? Mi az? Sissy, kérlek, mondj valamit! – kezét Sid kezére simította, de ő azonnal elrántotta azt.

-Te ölted meg őt! – állt fel ülő helyzetéből és már patakokban folyó könnyeivel kiabált Harryre torkaszakadtából.

-Kit? Sissy, mi lett veled? – állt fel Harry is, de hiába lépett hozzá közelebb, Sid folyamatosan hátrált és a fejét rázta nemleges irányba.

-Ne merj így szólítani! Gyilkos vagy! Egy kibaszott gyilkos! – ordított majd a fejéhez kapta kezeit. Egyre esetlenebbé vált, majd hirtelen összerogyott. Harry azonnal érte kapott, így sikerült megkímélni őt egy eséstől, de eszméletét elvesztette.

Ben meggyötört arca villant be. Szemei haragot, de egyben megbánást sugalltak felém. Láttam magamat is, ahogy elé sétálok, és megállok előtte.

-Mi történ Beny? – kérdeztem, kezemet pedig az arcára futtattam. Kezét a kezemre simította és megszorította. – Miért nem válaszolsz? Mondj valamit, kérlek! Bármit! – csordult végig egy könnycsepp az arcomon.

-Idővel mindent meg fogsz tudni. Csak légy türelmes, és szeresd őt! – mondta ki a szavakat. Fájt a tehetetlenség.

-Velünk minden rendben lesz? – kérdeztem egy apró mosollyal, majd felnéztem rá. Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ezután egyre halványabb lett teljesen addig, amíg el nem tűnt. Kétségbeesetten kiáltottam utána, de nem felelt senki.

Harry próbálta visszarántani a valóvilágba Sydneyt, aki a szólongatására lassacskán magához tért.

-Uram Isten! Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Sydney nem felelt csak ajkait Harry ajkaira tapasztotta. Érzelmes, lágy csók vette kezdetét, ami hamarosan egyre mélyebb és szenvedélyesebb formát öltött.