-Ben, te egyre... Kezdesz eltűnni.
-Tudom. Lassan a küldetésem végére érek. Nem sok időm van még veled.
Az együtt töltött éjszaka után Harry és Sydney is boldogan ébredtek fel, de mindkettejük tudta, hogy van valami, amit egyikük sem tud megmagyarázni.
Harry tisztában volt azzal, hogy a balesete nem éppen úgy történt, ahogy azt neki elmondták és azt is érezte, hogy azóta van vele valami, amit nem lát, csak érez. És ez a valami elég gyakran befolyásolja őt, helyette cselekszik, és nem képes uralni önmagát. Mindig ez az ismeretlen dolog győz.
Sydney csak sejthette, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rendezni gondolatait. Folyamatosan az előző este pörgött a fejében, újra és újra, mint egy meghibásodott kazetta. Először idegenkedett magától a gondolattól is, hogy ő és egy tinisztár, de minél többször játszotta le magában az eddig történteket, annál jobban érezte, hogy megmozdított benne valamit Harry, amit eddig csak Bennek sikerült. Bűntudata lett. Úgy érezte, hogy megcsalja Bent, pedig ő már nincs, ezáltal nem csalhatja meg.
-Most mi lesz? - kérdezte Sid, miközben magára vette a tegnap szétdobált ruhadarabokat.
-Nem tudom. - válaszolta Harry ugyanolyan bizonytalan hangsúllyal, mint amilyennel a kérdést kapta. - Én most elmegyek, beszélek a srácokkal és meglátom, mire haladok.
-Rendben. Ha végeztél, átjöhetsz. - fordult felé Sydney és saját magát is ugyanannyira meglepte ezzel a kijelentéssel, mint a vele szemben álló göndört. Harry szemei tükrözték a benne lejátszódó érzéseket. Nem csak most, mindig. Utálta, hogy nem tudja leplezni, mikor mire gondol, vagy hogy egyes események, milyen hatással vannak rá.
-Oké. Itt leszek. - hangja erőtlenül bolyongott a szobán át addig, amíg Sid füleire nem talált.
Mielőtt Harry elhagyta volna a számára annyira csodálatos emlékekkel teli épületet, még egy búcsúcsókot lehelt az emlékek okozója szájára.
-Nem fájt őket így látni? Ben, te a saját boldogságodat adtad más pasi kezébe. Ráadásul nem akárki kezébe. Harry bármikor tönkreteheti Sydney-t, te mégis bízol benne ismeretlenül is. Ez csodálatra méltó, de egyben hatalmas butaság is.
-Igen, de emlékeztetlek, Harry miattam él. Ha én élek, akkor ő most nem. Ő azzal él, amivel eddig nekem kellett. Az én szívem dobog benne. Tehát azt kell szeretnie, akit én szerettem azzal a szervvel. Érte kell élnie, ahogyan azt én tettem volna.
Harry idegesen lépkedett Liam bejáróján, majd egy hosszabb csengő után, kinyílt előtte a hatalmas, távvezérlésű kapu utat nyitva a már majdnem palota nagyságú épülethez. Harry, mint aki repülni tud, szelte át a hatalmas zöldet és nyitott be az otthonba.
-Szia, Harry! - fogta karja közé barátját a ház ura - Mi járatban? - kérdezte a szemébe nézve.
-Szia! - köszönt Harold is kissé feszülten.
-Hozhatok valamit enni, inni? - kérdezte a nappaliba invitálva, ami maga nagyobb volt, mint az én házam egyben.
-Egy kis ásványvíz jól esne. - nézett Liamre, aki már fordult is a konyhába, majd visszatért egy tálca, két pohár és egy üveg ásványvíz kíséretében.
-Szóval, mi a látogatásod oka? Abban biztos vagyok, hogy nem az érdekel, én hogy vagyok. - nevetett fel kissé ércesen.
-Nos, a baleset... - kezdett bele, de Liam egyből a szemét forgatta. Azok a szemek nem tudnak hazudni. Minden egyes pillantásából a bűntudat és a sajnálat tükröződik. Harry csak azt nem tudta eldönteni, hogy sajnálat a balesete miatt vagy valami egészen más miatt.
-Jól vagy? - kérdezte ezzel is próbálva a témát terelni, holott tudta, hogy ha Harry egyszer a fejébe vesz valamit, attól semmi és senki sem tántorítja el.
-Nem. Vagyis igen. - sütötte le szemét a göndörebbik - Nem tudom. Liam, légy velem őszinte! - kérte barátját és könyörgő szemeit ráemelte. Az említett személy csak egy nagyot nyelt és egy alig láthatót bólintott. - Nem egy fának mentem, igaz? - kérdezte Harry olyan komolysággal, mint amilyennel még soha semmit.
Liam nemleges irányba rázta meg a fejét még észrevehetetlenebbül, mint ahogyan az előbb bólintott.
-Engem ki fognak nyírni a többiek! - állt fel idegesen.
-Miért? - tudta, hogy most megvan! Tudta, hogy Liam elgyengült, hogy most kifaggatható állapotban van. Habár Harrynek papírja van arról, mi is történt vele, ő a társaitól, a barátaitól akarta ezt hallani.
-Elmondom, mert jogod van tudni, de csak úgy, ha mindenki itt van. Egyedül nem vállalom érted a felelősséget, haver. A menedzsment két lábbal fog kirúgni, de akkor nem csak engem. - váltott a kétségbeesett szerepről komolyra.
-Rendben. Akkor azonnal szólok nekik. - mondta, majd már a kezében is volt a a telefonja.
Végigtárcsázott mindenkit, és meglepő módon, a "baj" hallatán mindenki megszakította tevékenységét és rohantak Liamhez.
-De, Ben?
-Igen? - emeltem rá a tekintetemet.
-Ha Harry tudta, akkor miért kellett neki elmondani?
-Tudod, ha süt a nap feletted, akkor rengeteg barátod van, de az esőben, a hóviharban mutatkozik meg az, aki igaz barát. Harry arra volt kíváncsi, ér-e nekik, a barátainak annyit, hogy kockáztassák érte a karrierjüket, hogy tényleg igaz barátokra lelt-e személyükben vagy csak holmi "médiabarátokra". Ők négyen azonban Harry esernyői lettek az esőben és bundakabátja a hóviharban. Ők négyen végül mindent megtettek érte és mindent elmondtak neki töviről-hegyire. Helyrerakták a hiányzó elemeket, megválaszolták a levegőben lógó miérteket.
-Ben! Nézd! A kezed! - kapta egyik kezét idegesen a szája elé, a másikkal pedig az említett testrész felé mutatott.
-Igen, már nem látszik. Erőtlenebb is vagyok, érzem. Lassan ideje mennem!
-Még ne! - kapott a karom után, ami azon nyomban szertefoszlott. Már a fényt is láttam, tudtam, tényleg nincs sok hátra.
-Tudom. Lassan a küldetésem végére érek. Nem sok időm van még veled.
Az együtt töltött éjszaka után Harry és Sydney is boldogan ébredtek fel, de mindkettejük tudta, hogy van valami, amit egyikük sem tud megmagyarázni.
Harry tisztában volt azzal, hogy a balesete nem éppen úgy történt, ahogy azt neki elmondták és azt is érezte, hogy azóta van vele valami, amit nem lát, csak érez. És ez a valami elég gyakran befolyásolja őt, helyette cselekszik, és nem képes uralni önmagát. Mindig ez az ismeretlen dolog győz.
Sydney csak sejthette, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rendezni gondolatait. Folyamatosan az előző este pörgött a fejében, újra és újra, mint egy meghibásodott kazetta. Először idegenkedett magától a gondolattól is, hogy ő és egy tinisztár, de minél többször játszotta le magában az eddig történteket, annál jobban érezte, hogy megmozdított benne valamit Harry, amit eddig csak Bennek sikerült. Bűntudata lett. Úgy érezte, hogy megcsalja Bent, pedig ő már nincs, ezáltal nem csalhatja meg.
-Most mi lesz? - kérdezte Sid, miközben magára vette a tegnap szétdobált ruhadarabokat.
-Nem tudom. - válaszolta Harry ugyanolyan bizonytalan hangsúllyal, mint amilyennel a kérdést kapta. - Én most elmegyek, beszélek a srácokkal és meglátom, mire haladok.
-Rendben. Ha végeztél, átjöhetsz. - fordult felé Sydney és saját magát is ugyanannyira meglepte ezzel a kijelentéssel, mint a vele szemben álló göndört. Harry szemei tükrözték a benne lejátszódó érzéseket. Nem csak most, mindig. Utálta, hogy nem tudja leplezni, mikor mire gondol, vagy hogy egyes események, milyen hatással vannak rá.
-Oké. Itt leszek. - hangja erőtlenül bolyongott a szobán át addig, amíg Sid füleire nem talált.
Mielőtt Harry elhagyta volna a számára annyira csodálatos emlékekkel teli épületet, még egy búcsúcsókot lehelt az emlékek okozója szájára.
-Nem fájt őket így látni? Ben, te a saját boldogságodat adtad más pasi kezébe. Ráadásul nem akárki kezébe. Harry bármikor tönkreteheti Sydney-t, te mégis bízol benne ismeretlenül is. Ez csodálatra méltó, de egyben hatalmas butaság is.
-Igen, de emlékeztetlek, Harry miattam él. Ha én élek, akkor ő most nem. Ő azzal él, amivel eddig nekem kellett. Az én szívem dobog benne. Tehát azt kell szeretnie, akit én szerettem azzal a szervvel. Érte kell élnie, ahogyan azt én tettem volna.
Harry idegesen lépkedett Liam bejáróján, majd egy hosszabb csengő után, kinyílt előtte a hatalmas, távvezérlésű kapu utat nyitva a már majdnem palota nagyságú épülethez. Harry, mint aki repülni tud, szelte át a hatalmas zöldet és nyitott be az otthonba.
-Szia, Harry! - fogta karja közé barátját a ház ura - Mi járatban? - kérdezte a szemébe nézve.
-Szia! - köszönt Harold is kissé feszülten.
-Hozhatok valamit enni, inni? - kérdezte a nappaliba invitálva, ami maga nagyobb volt, mint az én házam egyben.
-Egy kis ásványvíz jól esne. - nézett Liamre, aki már fordult is a konyhába, majd visszatért egy tálca, két pohár és egy üveg ásványvíz kíséretében.
-Szóval, mi a látogatásod oka? Abban biztos vagyok, hogy nem az érdekel, én hogy vagyok. - nevetett fel kissé ércesen.
-Nos, a baleset... - kezdett bele, de Liam egyből a szemét forgatta. Azok a szemek nem tudnak hazudni. Minden egyes pillantásából a bűntudat és a sajnálat tükröződik. Harry csak azt nem tudta eldönteni, hogy sajnálat a balesete miatt vagy valami egészen más miatt.
-Jól vagy? - kérdezte ezzel is próbálva a témát terelni, holott tudta, hogy ha Harry egyszer a fejébe vesz valamit, attól semmi és senki sem tántorítja el.
-Nem. Vagyis igen. - sütötte le szemét a göndörebbik - Nem tudom. Liam, légy velem őszinte! - kérte barátját és könyörgő szemeit ráemelte. Az említett személy csak egy nagyot nyelt és egy alig láthatót bólintott. - Nem egy fának mentem, igaz? - kérdezte Harry olyan komolysággal, mint amilyennel még soha semmit.
Liam nemleges irányba rázta meg a fejét még észrevehetetlenebbül, mint ahogyan az előbb bólintott.
-Engem ki fognak nyírni a többiek! - állt fel idegesen.
-Miért? - tudta, hogy most megvan! Tudta, hogy Liam elgyengült, hogy most kifaggatható állapotban van. Habár Harrynek papírja van arról, mi is történt vele, ő a társaitól, a barátaitól akarta ezt hallani.
-Elmondom, mert jogod van tudni, de csak úgy, ha mindenki itt van. Egyedül nem vállalom érted a felelősséget, haver. A menedzsment két lábbal fog kirúgni, de akkor nem csak engem. - váltott a kétségbeesett szerepről komolyra.
-Rendben. Akkor azonnal szólok nekik. - mondta, majd már a kezében is volt a a telefonja.
Végigtárcsázott mindenkit, és meglepő módon, a "baj" hallatán mindenki megszakította tevékenységét és rohantak Liamhez.
-De, Ben?
-Igen? - emeltem rá a tekintetemet.
-Ha Harry tudta, akkor miért kellett neki elmondani?
-Tudod, ha süt a nap feletted, akkor rengeteg barátod van, de az esőben, a hóviharban mutatkozik meg az, aki igaz barát. Harry arra volt kíváncsi, ér-e nekik, a barátainak annyit, hogy kockáztassák érte a karrierjüket, hogy tényleg igaz barátokra lelt-e személyükben vagy csak holmi "médiabarátokra". Ők négyen azonban Harry esernyői lettek az esőben és bundakabátja a hóviharban. Ők négyen végül mindent megtettek érte és mindent elmondtak neki töviről-hegyire. Helyrerakták a hiányzó elemeket, megválaszolták a levegőben lógó miérteket.
-Ben! Nézd! A kezed! - kapta egyik kezét idegesen a szája elé, a másikkal pedig az említett testrész felé mutatott.
-Igen, már nem látszik. Erőtlenebb is vagyok, érzem. Lassan ideje mennem!
-Még ne! - kapott a karom után, ami azon nyomban szertefoszlott. Már a fényt is láttam, tudtam, tényleg nincs sok hátra.
