9. fejezet

-Érdekel mi is juttatott engem ide hozzád? - kérdeztem komolyan.
-Hát hogyne érdekelne Ben Davies története. - mosolyodott el, de én képtelen voltam erre, hiszen mégiscsak a halálomat készülök elmesélni.

Azon az estén a legszebb öltönyömet és a hozzá tartozó csokornyakkendőmet öltöttem magamra. Még édesapám is megdicsért, pedig az ő szemében mindig is egy senki voltam.

- Mielőtt elviszed a bálba, hozd őt haza. Szeretnék rólatok egy fényképet készíteni. - ölelt meg édesanyám szemében könnyekkel. - Az én kicsi fiam felnőtt. - sírta el magát.
- Ugyan Anya, ez csak egy bál, nem a világ vége. - mosolyodtam el.
- Igen, ez egy bál, de utána már a költözés, az esküvő és a gyerekek jönnek. Saját család, külön élet.
- Hé, ne szaladj ennyire előre, Anya! - szakítottam félbe. - Egyenlőre még itt lakom, a gyerekek és a költözés sem szerepel a rövidlejáratú terveim között. Az viszont igen, hogy most elindulok Sissyért, mert különben késni fogunk. - pusziltam meg a homlokát búcsúzóul, majd a kocsikulccsal a kezemben kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva a pityergő édesanyámat és a kivételesen nem rideg apámat.

A kocsi rosszalkodott. Nagyon nehezen indult be, majd le is állt a motor. Ezt eljátszotta velem háromszor is, de negyedszerre már úgy tűnt, minden rendben. Letolattam a felhajtóról és a kerekek alá gyűrtem az országutat. 

Nyolcra kellett odaérnem. A kocsi órájára pillantottam, ami háromnegyed nyolcat mutatott, tehát még időben voltam. Bekapcsoltam a rádiót, hátha valami pont olyat adnak, ami nekem is tetszik. Igen, a zenei ízlésem egy kicsit durva a rádióhoz, de hátha. Lapozgattam a csatornák között, de semmi. Csak azért, hogy legyen egy kis háttérzaj, nem kapcsoltam ki, csak levettem a hangerőt.

- És a következő dal a One...
- Mondd, hogy Republic, kérlek! - beszéltem a bemondónak, habár tök feleslegesen.
- ... Direction-től a Midnight Memories lesz.
- Szuuuuper! - tapogattam a hangerőszabályzó után, de nem találtam. 

Kénytelen voltam levenni a szemem az útról egy pillanatra és azonnal még halkabbra vettem. Ahogy visszanéztem, a másik sávban a velem szembejövőnek a ködlámpája is égve volt, ami kicsit nagyon vakított. 

- Barom! - néztem a visszapillantóba, de az autó eltűnt. Teljesen megfeledkezve magamról kaptam a tükörhöz és egész testemmel közelebb hajoltam, hogy jobban belássam a mögöttem lévő teret, de sehol semmi. - Mi a...?! - húzódtam félre. A slusszkulccsal a kezemben szálltam ki és néztem körbe. Miután megállapítottam, hogy kezdek begolyózni, visszaültem a volán mögé. 

Ha az előbbi eset nem lett volna elég, akkor a kocsim még rátett egy lapáttal, ugyanis a rádió elindult anélkül, hogy a kulcs a helyén lett volna. Harry szólója következett. Annyira meglepett az eset, hogy észre sem vettem, hogy valaki éppen felém hajt szinte padlógázzal. Amikor a dalban Harry ordít, mert azt nem nevezem még ma sem éneklésnek, akkor csapódott belém. 

Azt hiszem elvesztettem az eszméletem, de még magamhoz tértem. Hallottam, hogy csörög a telefonom, de annyi erőm már nem volt, hogy megkeressem. Erőtlenül csukódott le a szemem, úgy vélem, örökre. 
Már akkor szellem lehettem, mert kicsit távolabbról láttam, ahogyan a mentősök próbálnak tenni valamit, de mindhiába. Kristály tisztán értettem, ahogyan arról beszélnek, hogy engem megmenteni nem tudnának, legalábbis nem száz százalékig, míg Harrynek a szíve sérült. És az nekem ép maradt.

- Soha nem csináltunk még ilyen műtétet. - adagolta a műtőorvos a csapatának - Itt az ideje. Harold Edward Styles szíve menthetetlen, és kész csoda, hogy még vannak életjelei. Ben Daviesnek az agya károsult olyan mértékben, hogy ha meg is próbálnánk menteni, nem lenne sosem teljesen ép. Döntenünk kell. - nézett végig a csapatán.
- Kapja meg Harry a szívet. Ő nem halhat meg! - szólalt fel egy fiatalabb nő. Biztosan rajongó volt, vagy ilyesmi.

Teljes mértékben igaza volt, de azért mellette állva fájt ezt hallani. "Ő nem halhat meg." Én igen? Engem hagyhatnak veszni csak azért, mert nem vagyok annyira tehetséges és túlértékelt, mint a mellettem lévő ágyban fekvő áldozat? Nem is áldozat. Ő okozta az egész balesetet, mégis ő ússza meg.
Akkor, ott, abban a percben nagyon dühös lettem. Olyannyira, mint még soha. Harry végül megkapta a szívemet, de azt nem tudta, hogy vele együtt a szívem választottját is.  

-De Ben, hogy lehet az, hogy senki sem tudta, hogy nem egy fának ment?
-A menedzsmentnek megvannak a kapcsolatai. Amint hallották a hírt, hogy mi történt, szervezkedni kezdtek és mint mindig, addig nem álltak le, amíg a céljukat el nem érték. Mert végül is mekkora botrányt szült volna az a tény, hogy a kedvenc tinisztárjuk részegen egy éppen bálozni készülő, tök ártatlan ember halálát okozta?
-De ez... kegyetlen. Bármit a szőnyeg alá képesek seperni?
-Bármit azért nem, mert mint mindig, most is ki fog derülni az igazság. 
-Hála neked, Ben.
-Hála Harrynek és Sissynek. - csend telepedett ránk. Éreztem, hogy már csak egy valami van hátra, és vége. - Tudod mi a legrosszabb? Hogy láttam abban a kék ruhában. Gyönyörű volt, mint mindig, de mégis másképp ragyogott. És nem ölelhettem magamhoz, nem csókolhattam meg, nem törölhettem le a könnyeit, amik abból a tévhitből kezdtek csordogálni, hogy meggondoltam magam és nem akarok vele bálozni, hogy nem vigasztalhattam meg és nem mondhattam el neki, hogy mindig szeretni fogom. És már sohasem tehetem meg. Ez fáj a legjobban. 

8. fejezet

-Ben, te egyre... Kezdesz eltűnni.
-Tudom. Lassan a küldetésem végére érek. Nem sok időm van még veled.

Az együtt töltött éjszaka után Harry és Sydney is boldogan ébredtek fel, de mindkettejük tudta, hogy van valami, amit egyikük sem tud megmagyarázni.
Harry tisztában volt azzal, hogy a balesete nem éppen úgy történt, ahogy azt neki elmondták és azt is érezte, hogy azóta van vele valami, amit nem lát, csak érez. És ez a valami elég gyakran befolyásolja őt, helyette cselekszik, és nem képes uralni önmagát. Mindig ez az ismeretlen dolog győz.
Sydney csak sejthette, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rendezni gondolatait. Folyamatosan az előző este pörgött a fejében, újra és újra, mint egy meghibásodott kazetta. Először idegenkedett magától a gondolattól is, hogy ő és egy tinisztár, de minél többször játszotta le magában az eddig történteket, annál jobban érezte, hogy megmozdított benne valamit Harry, amit eddig csak Bennek sikerült. Bűntudata lett. Úgy érezte, hogy megcsalja Bent, pedig ő már nincs, ezáltal nem csalhatja meg.

-Most mi lesz? - kérdezte Sid, miközben magára vette a tegnap szétdobált ruhadarabokat.
-Nem tudom. - válaszolta Harry ugyanolyan bizonytalan hangsúllyal, mint amilyennel a kérdést kapta. - Én most elmegyek, beszélek a srácokkal és meglátom, mire haladok.
-Rendben. Ha végeztél, átjöhetsz. - fordult felé Sydney és saját magát is ugyanannyira meglepte ezzel a kijelentéssel, mint a vele szemben álló göndört. Harry szemei tükrözték a benne lejátszódó érzéseket. Nem csak most, mindig. Utálta, hogy nem tudja leplezni, mikor mire gondol, vagy hogy egyes események, milyen hatással vannak rá.
-Oké. Itt leszek. - hangja erőtlenül bolyongott a szobán át addig, amíg Sid füleire nem talált.
Mielőtt Harry elhagyta volna a számára annyira csodálatos emlékekkel teli épületet, még egy búcsúcsókot lehelt az emlékek okozója szájára.

-Nem fájt őket így látni? Ben, te a saját boldogságodat adtad más pasi kezébe. Ráadásul nem akárki kezébe. Harry bármikor tönkreteheti Sydney-t, te mégis bízol benne ismeretlenül is. Ez csodálatra méltó, de egyben hatalmas butaság is.
-Igen, de emlékeztetlek, Harry miattam él. Ha én élek, akkor ő most nem. Ő azzal él, amivel eddig nekem kellett. Az én szívem dobog benne. Tehát azt kell szeretnie, akit én szerettem azzal a szervvel. Érte kell élnie, ahogyan azt én tettem volna. 

Harry idegesen lépkedett Liam bejáróján, majd egy hosszabb csengő után, kinyílt előtte a hatalmas, távvezérlésű kapu utat nyitva a már majdnem palota nagyságú épülethez. Harry, mint aki repülni tud, szelte át a hatalmas zöldet és nyitott be az otthonba.

-Szia, Harry! - fogta karja közé barátját a ház ura - Mi járatban? - kérdezte a szemébe nézve.
-Szia! - köszönt Harold is kissé feszülten.
-Hozhatok valamit enni, inni? - kérdezte a nappaliba invitálva, ami maga nagyobb volt, mint az én házam egyben.
-Egy kis ásványvíz jól esne. - nézett Liamre, aki már fordult is a konyhába, majd visszatért egy tálca, két pohár és egy üveg ásványvíz kíséretében.
-Szóval, mi a látogatásod oka? Abban biztos vagyok, hogy nem az érdekel, én hogy vagyok. - nevetett fel kissé ércesen.
-Nos, a baleset... - kezdett bele, de Liam egyből a szemét forgatta. Azok a szemek nem tudnak hazudni. Minden egyes pillantásából a bűntudat és a sajnálat tükröződik. Harry csak azt nem tudta eldönteni, hogy sajnálat a balesete miatt vagy valami egészen más miatt.
-Jól vagy? - kérdezte ezzel is próbálva a témát terelni, holott tudta, hogy ha Harry egyszer a fejébe vesz valamit, attól semmi és senki sem tántorítja el.
-Nem. Vagyis igen. - sütötte le szemét a göndörebbik - Nem tudom. Liam, légy velem őszinte! - kérte barátját és könyörgő szemeit ráemelte. Az említett személy csak egy nagyot nyelt és egy alig láthatót bólintott. - Nem egy fának mentem, igaz? - kérdezte Harry olyan komolysággal, mint amilyennel még soha semmit.
Liam nemleges irányba rázta meg a fejét még észrevehetetlenebbül, mint ahogyan az előbb bólintott.
-Engem ki fognak nyírni a többiek! - állt fel idegesen.
-Miért? - tudta, hogy most megvan! Tudta, hogy Liam elgyengült, hogy most kifaggatható állapotban van. Habár Harrynek papírja van arról, mi is történt vele, ő a társaitól, a barátaitól akarta ezt hallani.
-Elmondom, mert jogod van tudni, de csak úgy, ha mindenki itt van. Egyedül nem vállalom érted a felelősséget, haver. A menedzsment két lábbal fog kirúgni, de akkor nem csak engem. - váltott a kétségbeesett szerepről komolyra.
-Rendben. Akkor azonnal szólok nekik. - mondta, majd már a kezében is volt a a telefonja.

Végigtárcsázott mindenkit, és meglepő módon, a "baj" hallatán mindenki megszakította tevékenységét és rohantak Liamhez.

-De, Ben?
-Igen? - emeltem rá a tekintetemet.
-Ha Harry tudta, akkor miért kellett neki elmondani?
-Tudod, ha süt a nap feletted, akkor rengeteg barátod van, de az esőben, a hóviharban mutatkozik meg az, aki igaz barát. Harry arra volt kíváncsi, ér-e nekik, a barátainak annyit, hogy kockáztassák érte a karrierjüket, hogy tényleg igaz barátokra lelt-e személyükben vagy csak holmi "médiabarátokra". Ők négyen azonban Harry esernyői lettek az esőben és bundakabátja a hóviharban. Ők négyen végül mindent megtettek érte és mindent elmondtak neki töviről-hegyire. Helyrerakták a hiányzó elemeket, megválaszolták a levegőben lógó miérteket.
-Ben! Nézd! A kezed! - kapta egyik kezét idegesen a szája elé, a másikkal pedig az említett testrész felé mutatott.
-Igen, már nem látszik. Erőtlenebb is vagyok, érzem. Lassan ideje mennem!
-Még ne! - kapott a karom után, ami azon nyomban szertefoszlott. Már a fényt is láttam, tudtam, tényleg nincs sok hátra.